Krk-szigeti kolostorokban

Liburia – ha valaki azt gondolná, messzi világokban kalandozom, téved. Budapesttől autópályán ötórányi járásra vagyok. Liburia az Isztriai-félszigettől délre húzódik, egészen Zadar (a magyar történelemből Zára) városa alá, s majd csak ott kezdődik Dalmácia. Krk szigetére hídon lehet átkelni (kellő fizetség el- lenében). Németországban megkezdődött az iskolaév, nagyrészt kiürült a tengerpart. Mindenütt akad parkolóhely, sehol tömeg, tülekedés, a porati vasárnapi misén megtelik a templom helybeliekkel – azt gondolom, mindenki ott van, Poratnak összesen százhuszonhat lakója lé – vén. Csak nekünk, maiaknak különös ez, régen akkorára építették a templomokat, annyi ülőhellyel, amennyien az adott helyen éltek. Merthogy az Isten tisztelete úgy hozzátartozott az élethez, mint a levegővétel. Ma is így van ez, csakhogy „modernségünk”, „felvilágosultságunk” és még néhány idézőjeles kifejezés szerint inkább hadakozni szeretünk az istenemberség jegyében, mint elfogadni azt, aki természetes, aki jó.

Szemközt az irgalmasnővérek háza, mise után a szerzetesnők visszatérnek kolostorukba. A sekrestyéből előlépő Josip Vrdoljak házfőnök mosolyog, amikor arra kérem, meséljen az ottani ferences életről. A mosoly oka pedig az, hogy tíz napja helyezték ide, maga is most ismerkedik a házzal, annak történetével. Közösen indulunk el „fölfedezni” a porati kolostort.

A feljegyzések szerint 1480-ban már állt itt egy kis kápolna, egy harmadrendi ferences szerzetes gondjaira bízva. A harmadrend nem a mi elnevezésünk szerint értendő, Josip atya is harmadrendi, azaz minorita szerzetes.

Az ezerötszázas évek elején épült a ma is látható templom és kolostor. Az oltár kiképzésében és a festmények elkészítésében olasz mesterek közreműködtek – lépten-nyomon érezhető az itáliai hatás a tengerparton, nincs mit csodálkozni ezen, Illíria valaha római provincia volt. A templom, s részben a kolostor – s ebben megegyezünk Josip atyával, nálunk ugyanígy történt – a XVIII. században barokkos vonásokat öltött magára.


Nézem a különböző feliratokat, mintha el tudnám olvasni, cirill betűs emlékeim szerint igyekszem megfejteni őket. (Ha lehet valami pozitívumát említeni a kommunista diktatúrának, talán ez az egyet len: hogy – igaz, kényszerből – megismerkedtünk a cirill írással és annak olvasásával. Ennek „fejében” a nyugati nyelveket mint bűnös kapitalista találmányt, nagyrészt elzárták előlünk.) Képtelen vagyok kibetűzni a szövegeket. Josip atya azonnal magyarázatba kezd: glagolita írást látok, s a kolostor kezdetektől központja ennek a kultúrának. A glagolita írás eredetével kapcsolatban többféle elmélet, olykor elképzelés (rosszabb esetben képzelgés) született. Mi maradjunk meg a ma hivatalosan elfogadott változatnál.

Metód 885-ben bekövetkezett halála után V. István pápa betiltotta a szláv liturgikus nyelvet, Metód tanítványai ezért Borisz-Mihail (852–888) bolgár fejedelem udvarába menekültek. Ők teremtették meg az úgynevezett macedóniai irodalmi iskolát. Később Simeon bolgár cár (893–927) udvarában, Cirill betűtípusát továbbfejlesztve kidolgoztak egy új ábécét. Ebben a korszakban, 885-től az ezredfordulóig terjedt el az így kialakult ószláv nyelv a görög egyházhoz tartozó keleti szlávoknál és szerbeknél. A mi szempontunkból lényegesebb: Metód tanítványai közül néhányan a mai Horvátország területén maradtak. Viszonylagos elszigeteltségük miatt írásuk megőrizte eredeti formáját. A glagolica elnevezés a horvát szerkesztésű egyházi szlávból származik, mivel a horvát (katolikus) papok neve: glagoljasi – a beszél igéből származik. Azt is megtudom, hogy a XII–XIII. század folyamán távolodott el a horvát glagolica a többi glagolita írástól.

A kolostorban berendezett „múzeum” sajátos látványt kelt. Mintha az itt látottak természetes módon kapcsolódnának a rendház mai életéhez, a jelen nem válik el a múlttól. De hiszen miért kellene elválnia? Ez az élet természetes rendje: az összeömlő időfolyam, amely – hitem szerint – aztán továbbömlik az időtlen állandóságba. Ezt érzem meg… most mintha érzés len ne; de hiszen tudás, hit, érzelem, érzés hogyan választható külön?

Stanko Dujmovic minorita testvér harmonikás fotóapparátusát szemlélem. Az 1940-ben elhunyt szerzetes nemcsak százszámra készítette fényképfelvételeit a szigeten, hanem magas művészi színvonalon képviselte a fotografálást. Odébb a „ladvá”-nak nevezett, egyetlen fatörzsből kivájt, öt-hat méter hosszú, kilencven centi széles lélekvesztő, ezzel járták az emberek a partvidék vizeit, másféle közlekedési lehetőség nemigen lévén.

Előbb azt gondolom, szőlőprést látok a következő helyiségben, de tévedek. Olajprés, amelyet még tíz évvel ezelőtt is használtak. A kolostorkertben, mint mindenfelé, hamvas ágú olajfák és bokrok. Az első prést Krk szigetén 1561-ben állították üzembe. Az olívaolaj előállításának virágkora a XIX–XX. század fordulójára esik. Az olajprések száma ekkor harmincra emelkedett – ma már egyetlen sincs üzemben, ipari úton dolgozzák fel a termést. Társával ketten élnek szerzetesek a porati minorita kolostorban. Egy térképen azt mutatja Josip atya, merre találhatók még kolostoraik Horvátországban. Ferencesek – be leértve a kapucinusokat és minoritákat, valamint a női szerzeteseket – több mint nyolc százan vannak a négymilliós országban. Nézem a tengert. A mediterrán lélek és ferences szellem közelségét érzem. Derűsen, fölszabadultan élni – fölfelé. S amit fiatalkoromban láttam az atyáktól az esztergomi gimnáziumban és kollégiumban, most megerősítve kerül elém, a ferencesek oly természetes módon képviselik ezt: a kereszténység az öröm vallása. A keresztény ember képes igazán örülni – felszabadultan, jókedvvel – az életnek. Másként kifejezve: Isten biztonságában a maga teljes bőségében élvezhető az élet. Olykor elképzeltem, milyen lenne – ha egyáltalán lehetne – Isten nélkül az élet. Ria da lom, őrület, a teljes elveszettség, téboly, akkor semminek nem lenne semmi értelme és semminek – az életnek sem – értéke; szörnyű, fojtogató szorongás – s olyan jó visszatérni a valóságba, az Isten-Rendbe. A tenger és az olajfák, a földből kerítéssé rakott dinári kövek látványa is ezt a boldogságot ontja magából.

A kosljuni ferences kolostor húsz kilométerrel odébb, Punattal szemben, az öböl közepén emelkedő szabályos – talán néhány száz méter, legfeljebb egy kilométer átmérőjű – szigetén található. Most ezt keresem föl, itt első rendi szerzetesek élnek. A szigeten már a római korban erődített villa állt. Mai neve a latin „castellum” (vár) főnévből származik.

Kicsiny hajóval lehet átkelni a szigetre. A XII. századig bencések éltek itt, s ebből az időből való az a kőlap, amelyen először szerepel a horvát elnevezés. Olyan ez nekik, mint nekünk a Tihanyi alapítólevél.

1447-ben a sziget urai, Frangepán Márton és János kérésére V. Miklós pápa engedélyezte, hogy a Domonkos bencés apát halála után elhagyatottan álló monostorba obszerváns ferenceseket hozzanak. A Frangepán család említésénél megállunk. Eredetileg Dujam néven ismerték őket, krki hercegi családnak számítottak. A térségben egyre meghatározóbb szerepet játszó velenceiek engedélyezték ne kik a Frangepán (szó szerinti jelentéssel: eltörni a kenyeret) név viselését. Frangepán János leánya, Katalin ezer aranyat adományozott a templom felújítására – sírja is ott található. A templom és kolostor még sokféle kultúrtörténeti érdekességgel szolgál – például a szentély diadalíve fölött az 1653-ban itáliai mester által készített festmény a tisztítótűz és a pokol ábrázolásáról a legnagyobb méretű mozgatható kép Horvátországban. A kolos torban 1894 és 1927 között gimnázium és kollégium működött, az első horvát nyelvű középiskolának adott helyet a Kvarner-öböl és Isztria térségében.

A sok érdekesség között én mégis Ivan Peran atya nyomait keresem. Amint elnézem a róla készült fényképet, egykori hittanáromat, Karácsonyi Aladár atyát juttatja eszembe. S még inkább, amikor belelapozok naplójegyzeteibe: „Nincs igazi szeretet és tiszta szellem aszkézis nélkül.”

Split közelében született 1920-ban. 1938-ban lépett be a ferences rendbe, 1943-ban szentelték pappá. 1946 őszén a kommunista hatalom behívta katonának, s rövidesen, 1947. szeptember 23-án – koncepciós perben, tizenhárom másik vádlottal – a katonai törvényszék golyó általi halálra ítélte. Végül megkegyelmeztek neki, és öt évet töltött magánzárkában. Miután ki szabadult, az egyházzene jelentős alakjaként tevékenykedett. Számos kórusmű és mise komponálása fűződik a nevéhez. Kosljun szigetén töltötte utolsó éveit, a horvát függetlenségi háború idején lelki nagyságával nyújtott támaszt minden békességre törekvő embernek. 2003. szeptember 14-én hunyt el. Boldoggá avatását 2010-ben kezdeményezte a spliti érsekség. Olvasom tovább följegyzéseit: „Szentként élni – azon kívül semmi nincs.” Indul a hajó visszafelé – az utolsó járat aznap. S már tudom, miért kellett eljönnöm ide. Az iménti mondatért. És zuhog rám a liburiai áldott szeptemberi napfény.

Fotó: Elmer István