Egy szép táj, a harsogó napfény a csillogó víztükör vibráló felszínén vagy a sárgás, barnás színű alkony egy századvégi polgári lakás enteriőrjében mindig megkapó látvány. Az üde színek egy ismerős európai tájban irodalmi tartalom, társadalmi mondanivaló nélkül is magukkal ragadnak. A Magyar Nemzeti Galéria – a jeruzsálemi Izrael Múzeummal és a budapesti Szépművészeti Múzeummal együttműködve – nemrég ilyen élmények sorával lepte meg a közönséget: a tárlat igazi csemegének ígérkezik mind a hazai, mind a külföldi érdeklődők számára. Monet, Gauguin, Szinyei Merse, Rippl-Rónai címmel az impresszionizmus magyar és francia kiválóságait kínálja a művészetszerető közönségnek. Ez az egyetlen olyan stílusirányzat, amely időtlennek mondható: legfeljebb az öltözék árulhatja el némelyik képen a kort, amelyben készült. Kékeszöld színű, tenger nyaldosta sziklák a francia partvidéken: Monet Az avali sziklaszirt, Étretat című képe készülhetett volna akár manapság is.

Az impresszionizmus irányzata 1874-ben „született”. A korabeli párizsi Nemzeti Szalon csak a hagyományos, akadémikus festők képeit engedte kiállítani termeiben, míg végül Felix Nadar fényképész az említett esztendőben rendezte meg a „visszautasítottak tárlatát” műtermében. Párizs-szerte nagy sikert aratott. Az új felfogásban alkotó művészek nem eszményeket próbáltak megjeleníteni vásznaikon, hanem az állandóan változó természet keltette benyomásokat.

Egy aukció margójára

„Szeretett Ernőm, boldog vagy, mert csudálkozol s nem átkozódol. Igen, talán a jó sorsom idejében adott egy kis szerelem-narkotikumot, hogy meg ne tébolyodjak. Ez s a vele járó harcok eltartanak talán addig, míg okvetlenül érezteti velem egy változott világ a fölöslegességemet. Valaki, aki leány, s nagyon kedves nekem. Üdvözöl. Én szeretlek.” A Margitszigetre, nagyságos Szép Ernő úrnak küldte e sorokat Csucsáról Ady Endre. Az 1914. augusztus 27-i postai körpecséttel és ötfilléres bélyegzővel ellátott képeslapot a közelmúltban tarthattam a kezemben, ugyanis tulajdonosa árverésre kínálta e kuriózumot, amellyel Kaposváron találkozhattak az érdeklődők az I. Somogyi Kézjegy című, Bekes József író, újságíró által szervezett aukción. Sok más, ugyancsak értékes irodalomtörténeti relikvia mellett talán ez a rendkívül jó állapotban megmaradt, hétszázötvenezer forintos kikiáltási árú képeslap hozta lázba leginkább a gyűjtőket, érdeklődőket. A Takáts Gyula Megyei és Városi Könyvtárban az Ünnepi Könyvhéthez kötődően megrendezett aukción 1,3 millió forintért talált új gazdára a lap, amely Ady teljes aláírását tartalmazza.

Amíg létezik a film, addig fognak olyan alkotásokat készíteni, melyek a háborúk tragédiáit és hősies küzdelmeit mutatják be. S nemcsak azért kimeríthetetlen ez a téma, mert a történelem egy-egy epizódja, csatája önmagában is érdekes. Ha egy rendező azt szeretné, hogy szereplői igazán kiélezett helyzetekben mutassák meg, kik is valójában, akkor olyan környezetbe kell helyeznie őket, ahol dörögnek a fegyverek. Részben így tett Szergej Loznyica is Ködben című 2012-es alkotásával, ám mintha tovább is lépett volna eggyel.

Fotókiállítás a Néprajzi Múzeumban

A budapesti Néprajzi Múzeumban látható szeptember 8-áig az a két fotókiállítás, amelyek keletkezését majdnem száz év választja el, mégis szorosan összetartoznak. A Duna-háromszögben élő, illetve ott élt, elsősorban német ajkú emberek sorsa köti össze őket. Bemutatják életük összefonódását a magyarokkal, szerbekkel, cigányokkal, horvátokkal, zsidókkal és nem utolsósorban a XX. századdal, amely a Duna menti németeket, vagy ahogyan a köznyelv nevezi őket, a dunai svábokat sem kímélte.

Beszélgetés Temesi Ferenc íróval

„Több száz oldalas besúgói jelentésekre alapozva írtam meg apám sorsát, akivel 1957-től 1971-ig úgy bántak a titkos tartótisztek ügynökeiken, besúgóikon keresztül, ahogy rendes regényíró nem bánik a figuráival” jegyzi meg új „dokumentumkötete”, az Apám fülszövegében Temesi Ferenc. Egyszerű, lényegre törő fejezetfüzér, „kisebb regény”, alig kétszáz oldal, amely nemcsak az édesapa, hanem a „tékozló fiú”, a visszatekintő és a múltra reflektáló fölnőtt története, lelki (át)alakulásának krónikája is. Nehéz lenne magyarázni, mitől, miért, de kortól, időtől, aktualitásoktól függetlenül is megrendítő olvasmány. Talán mert minden vonatkozását, rétegét tekintve az igazságra és őszinteségre törekszik. Tisztán, világosan. A hitvalló „szegedi írót” először szülőhelye szeretetéről kérdeztem.

– Az első, ami eszembe jut a városról, az édesanyám. Kilencvenhárom éves, mélyen katolikus ember. Visszajárok Szegedre. Miatta. A barátok miatt, és egyáltalán Szegedért, amely végül is felnevelt. Én már szegedinek halok meg. Huszonnégy éves koromban jöttem el onnan, ami már késő ahhoz, hogy más legyek, mint szegedi. Jóllehet otthonvárosom Budapest, de ugyanígy az San Francisco, Szigliget, Amszterdam, London, Bergen vagy a kínai Guilin… Szeged nekem az anyanyelvem, egy csodálatos, egészséges, tiszta nyelv. Ha hazamegyek „ö-zök” édesanyámmal vagy bárkivel, aki szegediül szól hozzám. Az ö-ző nyelvjárás egy szegedi írónak Dugonics András és az Etelka óta örök gondja… (Anyukámat egyébként Etelkának hívják.) Vízi ember vagyok, a Dunától két sarokra lakom most is. Csak tenger, tó vagy folyó mellett tudok élni. Nekem a víz a mindenem. Szegedhez köt a két folyó, a Tisza és a Maros is, amelyek találkozásánál a város kialakult. Erdélyből ide úsztatták le a sót, ami az aranynál is értékesebb volt. Így kezdődött Szeged története; IV. Béla adta a városi rangját. Szeged sokáig, a ’68-as olajlázig Magyarország „nemzeti fővárosa” volt; és a legkatolikusabb város… amely címre többen is pályáznak.

Egon Schiele budapesti kiállítása

A művészeken gyakran számon kérik az „eredetiséget”, az egyéni látásmódot, azt, ami egyedül rájuk jellemző. Az bizonyos, hogy ezen a téren nem maradt adósunk Egon Schiele. Papírra vetett akvarelljei, markáns kontúrjai, egész festői felfogása egyedülálló a XX. század elejének európai festészetében. Tanúi lehetünk, ha elmegyünk a Szépművészeti Múzeumba, és megnézzük az Egon Schiele és kora – Remekművek a bécsi Leopold Múzeumból című kiállítást. Az osztrák alkotó képei és rajzai zavarba ejtően szokatlanok, szuggesztívek, ahogy manapság mondani szokták: életműve „megkerülhetetlen”. Schiele 1890-ben született egy Bécshez közeli kisvárosban, és mindössze huszonnyolc évesen, 1918-ban áldozata lett a spanyolnáthának. A bécsi festészeti akadémián töltött év után, 1910 körül találta meg saját stílusát. Egyetlen évtized adatott neki, hogy megmutassa oroszlánkörmeit.

Fejek. Idő ráncolta, réveteg, szomorú arcok, melyek fölé a képzelet fon aranyglóriát. Anya és fiú távolba meredő tekintete. A kín iszonytató döbbenetével. A megfeszített istenember, az e világból elköltöző, s az itt maradt asszony, Mária szenvedésének kőbe zárt fájdalmával, s kétezer év üzenetével, amelyben erőteljes szerepet kap hit és hála. Ország László út menti keresztjei, szobrai, illetve torzói, torzórészletei hajdanvolt időket idéznek. Azt a kort, amelyben az egyes ember és az egyházközség, a település közössége még ösztönösen hajlott a jóra, és hálából, tiszteletből áldozott arra, hogy köszönetet mondjon az Úrnak, aki fiát, Jézus Krisztust küldte e földre, hogy kínhalált szenvedve meghaljon az emberiség bűneiért. S köszönetet mondjon a Boldogságos Szent Szűznek, a Mennyek királyné asszonyának, Magyarország védőszentjének.

Mi történik, ha hétköznapi rutinjainkba annyira belekövesedünk, hogy észre sem vesszük, mennyire szeretnek minket? Valakinek elég egy barát figyelmeztetése, valakinek viszont egy tragédia kell, hogy felismerje, nem csupán a maga baja létezik a világon. Arthur (Terence Stamp), a hazai mozikban július 4-étől vetített Dal Marionnak főhőse lassan és nehezen tanul, de megéri szurkolni neki.

Terence Stamp ugyanis illúziókeltő hitelességgel formálja meg a feleségét odaadóan ápoló, ám kissé értetlen és rendkívül morózus öregurat. S ez tulajdonképpen elég is egy szép filmélményhez. Paul Andrew Williams rendező alkotása a manapság divatos dramedy műfajának ismérvei szerint építkezik: egy kis vidámság, bohó viccelődés, majd csendes dráma, megható pillanatok és – természetesen – boldog végkifejlet.