Múltidéző Tóth-Máthé Miklós íróval

A színjátszás és az írás talentumával is megáldották, végül – bár Thália papjaként kezdte a pályafutását – író lett belőle. A Debrecenben élő Tóth-Máthé Mik lóssal folytatott beszél- getésből többek között kiderül, mi ért érezte úgy, hogy pályát kell módosítania, és az is, miként segítette írói munkájában a mindig is benne élő színész.

– Az ’56-os forradalom évfordulóját ünnepeltük és az azt követő szabadságharc leverésére emlékezünk a napokban. Ön miként gondol az akkor történtekre?

– Csodálatos napokat éltünk abban a szűk két hétben. Én segédmunkásként dolgoztam egy miskolci gyárban, miközben a színművészeti főiskolai felvételre vártam. A forradalom szele engem is magával ragadott, és megírtam egy verset, amit később elővigyázatosságból édesapám elégetett, de arra emlékszem, hogy nem kíméltem benne se Rákosit, se az oroszokat. Október 25-én néhány barátommal a miskolci Petőfi-szoborhoz mentünk, ahol éppen véget ért a tüntetés, és a tömeg az egyetemre indult tovább. A többiek heccelésére a zászlók alá léptem, és figyelmet kértem, hogy elmondhassam a költeményemet, ahogy még aznap a szülőfalum, Tiszalúc tüntetésén is elszavaltam a Nemzeti dalt és a Szózatot. Pár hónappal később két pufajkás ugyan felismert Miskolcon, el akartak vinni, de a gondviselés egy joviális rendőrt küldött arra, aki megmentette az életemet. Ezt a történetet A kapualj című novellámban írtam meg később.

Árpád-házi Szent Erzsébet és Szenci Molnár Albert

Októberben, a reformáció hónapjában, anélkül, hogy e sorsdöntő hitéleti esemény jelentőségét kisebbítenénk, netán túlzott felekezetfölöttiséget képviselnénk, érdemes visszaemlékezni arra, hogy a mindkét oldalon sok szenvedést, mártíriumot termő vallásháborúk ellenére már évszázadokkal ezelőtt is megélhetett a magyarság nagyon szép, mert nem „programzeneszerű”, hanem spontánul ökumenikus pillanatokat.

A XVII. század elejét, itt bemutatandó példánk viharos korszakát sokkal inkább a felekezetközi háborúk, mintsem a béke jellemezte, s akkor, az ellenreformáció légkörében a ma már mindennapjaink részévé vált katolikus–protestáns párbeszéd természetesen abszurdnak számított volna. Mind ezt tudván meglepődhetünk azon, hogy 1608-ban, pontosan március 13-án, három és fél évvel házasságkötése előtt a Marburgban született Kunigunda Ferináriával, a német városokban vándorló Szenci Molnár Albert, a magyar református kultúra ikonikus alakja, a zsoltárfordító, szótárszerkesztő, bibliakiadó ezt jegyezte fel naplójába: „A hazámbéliekkel és Turnoviusszal együtt harmadjára tekintettem meg Szent Erzsébet értékes síremlékét.”

Teréz – A szeretet kis útja

Egyszerű film, de nem bárgyú, hű Kis Szent Teréz egyszerűségéhez. Egy olyan lány életútját mutatja be, akinek már egészen kis korában is különleges érzéke volt a transzcendensre, és „csak” egy ügye volt: hogy megtanuljon szeretni. „Nevelődésének” folyamatát ismerjük meg, próbatételek során át. Egy család történetét, szinte kiszakítva a világból, a tágabb összefüggések közül. Itt minden mindvégig ugyanarról szól, és a Martin nővérek élete szinte semmi másból nem áll, mint egymás támogatásából és Isten akaratának kereséséből (mind az ötükből szerzetes nővér lett). Ez így roppant egysíkúnak, leegyszerűsítőnek tűnik.

Folytatódik a Körösfői Kriesch-emlékév

„A kultúra új értékrendjén s a művészeti mozgalmon túl a szecesszió természetesen stílus is. Egy kor stílusa; stíluskorszak, amely széles folyamként fogadja magába a kor stílusirányait, a korábban induló szimbolizmust és a korban létrejött impresszionizmust, posztimpresszionizmust. A szecesszió – amely sokkal szélesebb, átfogóbb és egyetemesebb jellegű, mint a szimbolizmus – ha nem is a szimbolizmusból születik, de egyezik vele annyiban, hogy ugyanúgy élt a valóság szimbólumokban való feldolgozásának eszközeivel a képzőművészetek, a zene, a poétika, sőt az élet teljes egésze tekintetében, mint a szimbolizmus korábban az irodalom terén. De úgy is fogalmazhatunk, hogy a szecesszió asszimilálta a szimbolizmust, a szimbolikus szemléletmód – alapokat és sokoldalú megerősítést kapva – ekkor találja meg méltó helyét” – írja Csokonai-Illés Sándor Körösfői Kriesch Aladár 2005-ben kiadott naplóihoz fűzött bevezetőjében.

Te, aki milliók gőzölgő vérét
Egy áldozati kehelybe egybe keverted
És az elkárhozott lelkek lángoszlopának
Lomhán gomolygó füstjét
Végig széjjelteregetted a vonagló földön,
Hogy a fekete perje alatt elhaljon,
Elhulljon minden, ami élő.
És azt se tudhassuk soha többé,
Vajon öröm-e az élet?
És jutalom a halál?

Nézőtér

Be kell valljam, elszégyelltem magam minap a felújított Erkel Színházban, amely októberben Kodály Háry Jánosával nyitotta meg kapuit. Az előcsarnokban kiállítási tablókon mutatják be a daljáték húsz tételének zenei forrásait, a tájegységeket, településeket, ahonnan a dalok származnak. És idézik Móricz Zsigmondot: „Mi, magyarok akkor szűnünk meg magyarnak lenni, ha már nem értjük meg többé Háry János kegyes hazugságait.” Megdöbbentő, kijózanító mondat. Én eddig nem értettem. Mindig is afféle urbánus flegmasággal tekintettem a Háryra. A nagyszerű zenekari szvitet szívesen hallgattam, de ifjan sem gondoltam úgy, hogy e besorolhatatlan, „blőd és gyermeteg” műnek feltétlenül ott lenne a helye az operaszínpadokon.