Háry igazságai

A Vidnyánszky Attila rendezésében bemutatott darab minden kétségemet eloszlatta. A színpadra állítás stilizált – egyszerre reális és meseszerű – világa, az ízesen felfrissített nyelvezet, a képi-tárgyi humor, a helyzetkomikumok sora az Operaház és a Nemzeti Színház művészeinek karcmentes együttműködése meggyőzött. Vajon idősödnöm kellett ahhoz, hogy egy gyerekzsivajos nézőtéren hathasson a reveláció erejével egy „zenés mesejáték”? Már nem is tudom, miért volt könnyebb a búsképű Don Quijotéval vagy a bohókás Münchhausen báróval „azonosulni”, amikor a mi Hárynk valójában egyenes ági magyar rokonuk?
Mosolyogtató az Erkel „besötétített” nézőtere. Minduntalan eszembe jut a színház renoválását hűségesen krónikázó drukker megjegyzése, aki egérszőrszínűnek titulálta az új belsőt. Találó. Kékes, szürkés, metálos egérszín árnyalatok a padlótól a mennyezetig. Kétségtelenül szokni kell az összhatást. De szerencsére minden megvan, ami eddig is jó volt e grandiózus, remek akusztikájú teremben.


A darabbal kapcsolatban az első meglepetés, amikor megszólal a nyitány. Korábban nem játszották. Nagyszerű, eredeti zene… – cseppet sem súlytalan. Muszáj lesz beszerezni a Háry legújabb lemezfelvételét! Az előadás próbafolyamata alatt készült el.

A szünetben Kodály gondolatait olvasom a műsorfüzetben, amelyeket az 1926-os ősbemutatóhoz fűzött: „Mihelyt Háry megszólal, »kezdődik a mese«. – Ez a kulcsa a darab Háryjának, akiben Garay elmúlhatatlan obsitosa is megvan, de több annál. Sokkal több, mint jóízű zsáneralak, mintegy magyar miles gloriosus (hetvenkedő katona): ő maga az életre kelt magyar meseteremtő fantázia. Nem hazudik: mesét teremt, költő. Amit elmond, sohasem történt meg, de ő átélte, tehát igazabb a valóságnál. Zenében is ilyesvalami kellett a darabhoz, nem tudom, mennyire sikerült. De tudom, hogy jók a szereplők dalai. Egytől egyig a néphagyományból valók, egy-két órai utazás árán ma is hallhatók falun. Minden egyéni líránál alkalmasabbak arra, hogy »lírai hitel« erejével hassanak a szereplők ajkán. Gyöngyszemek, csak a foglalatuk az enyém. Igyekeztem, hogy méltó legyen hozzájuk.”

Füzérben az ismert dalok, közjátékok, a toborzó, a nevetés… Nevetés? Négy képtelen kaland regél a néplélekről. Egy vitézről, aki még a vesztes csatából is képes győztesen visszatérni. Aki hű a hazájához, kedveséhez, a rábízottakhoz. Önzetlen, nagyvonalú, humoros álmodozó. Tiszta, gyermeklelkű felnőtt. Tükröt tart, evangéliumi derűvel. Boldogok a békességszerzők!

Fotó: Nagy Attila, Herman Péter (MÁO)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..