Hozzád fohászkodom
Kegyelmesem!
Ne a koldust, a rongyszegényest,
Az igaz halált add meg nekem!
Ne azt a halált add,
Amidőn a rőt, megőrölt hamu
Lassú biztos permetezéssel
Hull, hull – s elborítja, eltemeti
A lélek izzó zsarátnokát,
S az folyton fuldokolva
Nem talál fel többé Istenéhez.
S oly halált se adj nekem,
Ahol a lélek, mint sebzett galamb
A nagy ismeretlentől bűvölten megdermedve
A kapu előtt megtorpan –
S vad kétségbeeséssel
Bújik meg a test elnyűtt palástjának
Foszló redői mögé. –
És azt a halált se küldd nekem
Aki a kín torzulatában
Két egymást maró keselyűt –
A testet és lelket sívó tusában
Egymásra uszítja –
Míg végül mind a kettő fáradtan földre hullva,
Mint halálos ellenségek szakadoznak széjjel.
És azt a halált se add nekem,
Amelynél a bárgyú elmúlásnak
Mind lassabb-lassabban pislogó mécsese
Tompa egykedvűségben, elhaló sercegésben,
Egyszer – valamikor – véletlenül
Egy utolsót lobban – Nem!
Jutalmazz, Kegyelmesem!
Add meg nekem: hogy a két testvér
Végső találkozásán a lélek
Fáradt öccsét homlokon csókolva
Kitárja karjait ujjongva
Örömittasan, diadallal
A mennyei, fényes glória felé
S ifjúi büszkeséggel omoljon
Oltalmazó kezeid szent árnyéka alá.
Gödöllő,
1920 január havában.
