Minden hírneves alkotó utolsó művéhez különös figyelemmel közelítenek azok, akik nagyra becsülik művészetét. Nem azért, mert törvényszerű, hogy egy életmű záró darabja feltétlenül egyben a legjobb is. Inkább azért, mert tudjuk róla, hogy nem lesz következő. Ilyenkor azokat a gondolatokat keressük benne, melyeket a művész még a világ tudtára akart hozni, főleg akkor, ha tudatában volt annak, hogy ez lesz a végső alkotás. Andrej Tarkovszkij az Áldozathozatal forgatásakor már tisztában volt azzal, hogy gyógyíthatatlan beteg. Sokan máig úgy nézik ezt a filmjét, hogy közben azt kutatják, vajon hol rejlik benne az üzenet, amelyet még utoljára meg akart osztani velünk ez a rendkívüli érzékenységgel megáldott rendező.

Nagyböjti találkozás Vedres Csaba zeneszerzővel

Szürke hóesés. A Szentendrére tartó HÉV-en még végiggondolom mindazt a tudást, amit felhalmoztam Vedres Csabával kapcsolatban: lemezei forognak, nyilatkozatai kavarognak a fejemben, s lassan kialakul az interjúkérdések íve – ahogy én elképzelem. „Vétkezik, aki nem nálunk étkezik” – akad meg a szemem egy helyi hamburgerbár reklámján. Péntek van. Eszembe ötlik, idézni fogom majd interjúalanyomnak, hogy ürügyet találjunk nagyböjt körüljárására.

Szentendre, az ország talán egyik legelbűvölőbb városa most nem a szebbik arcát mutatja: lelombozó tompaság, szakadatlan hóhullás. Végre megérkezem, bekopogok, Vedres Csaba közvetlen vidámsággal fogad, hellyel, majd kávéval kínál, s mentegetőzik: rá kell gyújtania. A beszélgetés pedig megindul, s már tíz perc után tudom, előre végiggondolt kérdéseimet sutba dobhatom, ugyanis Csaba feltételek nélküli nyitottsága őszinte együtt gondolkodásra hív. Vele tartok.

Thorma János a Magyar Nemzeti Galériában

Egy letűnt világ, a századforduló békés, nyugodt hangulata elevenedik meg a látogató előtt a kiállítótermekben. A nagybányai művésztelep egyik alapító tagjának, rendkívüli festőegyéniségének képeiben gyönyörködhetünk május 12-éig.

Thorma János (1870–1937) Hollósy Simon és Ferenczy Károly mellett meghatározó alakja volt a partiumi művészkolóniának. A Máramarosi-hegyek lábánál elterülő középkori bányászváros és környéke adott ihletet fél évszázadon át a nyaranta odalátogató és tanulni vágyó magyar festőknek. Amikor még nem volt általános a motorizáció, a természeti környezet s a vidéki táj még őrizte eredendő érintetlenségét. Thorma a Művészeti nevelésről című tanulmányában így írja le a festőiskola oktatási koncepciójának lényegét: „A növendéket a természet fanatikusává kell tenni. Ez az egyetlen, ami (…) erős fundamentumát fogja képezni egy összhangban lévő művészléleknek.”

Gondolatok a Parsifalhoz

„Üdvösség csodája! Megváltó megváltása!” Közeledik a húsvét, vele pedig az operaházi Parsifal, Wagner „fennkölt ünnepi játéka”, Mikó András jelenleg is műsoron tartott rendezésében. Hosszú, kényszerű hallgatás után harminc évvel ezelőtt, az Erkel Színházban szólalt meg újra Magyarországon a száműzött „vallásos mű” – a zseniális és kellőképpen nagy tekintélyű karmester, Ferencsik János „utolsó kívánságaként”. E jubileum persze csak időhöz kötött aktualitás, a mű azonban folyamatos késztetés a spirituális készületre, a passió rémisztő némaságára és a megváltás örömére.

Hegyi Balázst, a tabáni Alexandriai Szent Katalin-templom plébánosát sokan ismerik. Pappá szentelésének huszonötödik évfordulójának ünnepén, tavaly nem mindennapi ajándékkal lepett meg bennünket, „híveit”: Kitakar a pillanat című első verseskötetével.

Nem mindennapos, ám nem is szokatlan, hogy Isten felszentelt szolgái a költészet nyelvén szóljanak. Hosszú a sora azoknak a tehetséggel megáldott papoknak, akik gazdagították a világ- és a magyar irodalmat. Nem is kell messzire mennünk, hiszen a Tabán bölcs öregje, Virág Benedek is közéjük tartozott.

Freud és C. S. Lewis – egy színpadra vonva

Az egyik szenvedélyesen hisz Istenben, a másik pedig abban, hogy a Magasságbeli nem létezik. Sőt, erről meg van győződve. Vagy mégsem biztos a dolgában? Merthogy folyton tusakodik. Lehet, hogy olykor megkísérti a hit, ahogy ez a legkörültekintőbb tagadókkal is előfordul? Kiemelkedő képviselőjük, a keresztények sok gyermekbetegségére, ellentmondásos vagy nem a mélységből forrásozó életválaszaira is kíméletlenül rámutató „idegen próféta”, Sigmund Freud egyenesen meghívja magához a kísértőt, egy angol irodalomtörténész professzort, aki felnőtten lett hívő kereszténnyé. A halál kapujából a világra és sok bajára még egyszer visszanéző öreg lélekgyógyítónak nem fér a fejébe, „hogyan történhetett, hogy egy intelligens ember hirtelen eldobja az igazságot, és egy alattomos hazugság karjaiba dől?” A hitre kísértő nem más, mint Clive Staples Lewis, a Krisztus-központú életről szóló művek szerzőjeként máig világszerte vonzó gondolkodó.

A kettejük örök kérdésekre keresett és megtalált időközi válaszairól szóló eszmecserét az írói képzelet szülte: párbeszédük Mark St. Germain amerikai szerző tehetségét dicséri, aki Az utolsó óra (Freud’s Last Session) című kétszemélyes színművében ereszti össze a szellemóriásokat. A halálosan komoly és derült pillanatokat magával ragadó szellemességgel váltogató drámát immár Budapesten is megnézhetjük: nemrég mutatta be a Belváros szívében megbújó Rózsavölgyi Szalon.

Eszménykép és valóság

Hősökre mindig szükség van. Főként a nehéz történelmi időszakban, amikor elhal az erő, eltűnik a cél, és nem marad semmi, ami küzdelemre serkentené a megtörteket. Bevallom, a jelen időszakot sem látom másnak. Vákuumban vagyunk, egyre sűrűsödő szellemi sötétségben, amelyből elég nehéz kiutat keresni. Ezért is érzek hajlandóságot arra, hogy regényeimben ne a bitangokat favorizáljam, mint annyi más műben látható ez manapság (főként a mozifilmek világában találkozhatunk a rokonszenves bankrabló vagy gyilkos karakterével, akit a végén meg is kedveltet velünk az adott film rendezője). Nem tartom ezt helyénvalónak, hiszen értékrendünket torzítja az ilyesmi, ha akad még egyáltalán szűz terület bennünk, amelyet ne befolyásolt volna a jelen világ demoralizáló támadása. A magam részéről egyetlen pajzsot és fegyvert látok ez ellen: a régi héroszokat újra köztudatba juttatni, tetteiket ismét reflektorfénybe állítani, és ezzel erősíteni a morált. Az a szerencse ért, hogy a legújabb – ez év végén megjelenő – regényem, az Északi vihar háttérkutatásai folytán igazán közel kerülhettem egy ilyen említésre méltó hőshöz. Ezt az illetőt sok néven illették már akkor is, mielőtt elfoglalta volna a római császárok trónusát. Marcus Annius Catilius Severus néven született Krisztus után 121-ben, majd felnőttként a Marcus Annius Verus nevet viselte, elsősorban azért, mert gondviselő nagyapját Verusnak nevezték. Hadrianus császár, aki távoli rokonként szemmel tartotta a gyermek növekedését és tanulását, Verissimusnak, azaz „Veruszkának” becézte. Később, amikor hivatalosan is örökbe fogadta az akkori császár, Antoninus Pius, hősünk a hadrianusi-aeliusi nagy család tagjává vált, így neve Marcus Aelius Aurelius Verus lett. Trónra kerülésekor kapta meg azt a nevet, amelyen a világtörténelem megismerte: Caesar Marcus Aurelius Antoninus Augustus.

Szubjektív házavatás

Megnyílt, közel hat év némaság után. Pedig felelőtlenek még bontásra is ítélték. A hónap elejétől próbaüzemet tart az Erkel. Idén elkezdett felújítási munkálatainak ugyan még a harmadával sem készültek el, a kétezer férőhelyes színház – amely az előző kormány „hivatásos leépítőinek” állításaival szemben egy pillanatig sem volt baleset-, pláne nem életveszélyes – nyárig még mintegy hatvan előadással várja a zeneszerető közönséget.

Elfogult vagyok, nem titkolom. Itt kezdődött. Otthon szerettem meg, de itt láttam először operát kisgyerekként a szüleimmel, öt-hat évesen. Az Operaházat akkoriban renoválták, 1980-tól ’84-ig zárva volt. Az Erkel lett számomra a Színház. Hiába szocreál álarca, előbukkant mögüle a túlzásoktól sem mentes századelő építtetőinek grandiózus lázálma. Mindent hozzá viszonyítottam: az Erkel után itthon a többi színház kicsinek, szűknek és jelentéktelennek tűnt; a műfaj, e Gesamtkunstwerk pedig oly magasra állította a mércét, hogy prózai előadás csak elvétve tudta kiváltani a várt katarzist.