A házasság felbonthatatlan szentség, tehát az újraházasodott hívek nem járulhatnak szentáldozáshoz. Az egyház azonban nem hagyja magukra és elkíséri őket. Ezt erősítette meg Gerhard Ludwig Müller érsek, a Hittani Kongregáció prefektusa a L’Osservatore Romano hasábjain megjelent cikkében.
Egyszer átbillen a mérleg
Gyermekeknek is engedélyezné az eutanáziát egy belga törvényjavaslat. Eszerint az elviselhetetlen fájdalmaktól szenvedő, gyógyíthatatlanul beteg tizenöt év alattiak is maguk dönthetnének sorsukról, mint a hasonló állapotban lévő felnőttek. Belgiumban 2002-ben legalizálták az eutanáziát, de a „jó halál” lehetséges Hollandiában és Luxemburgban is. Idehaza az Országos Választási Bizottság júliusban hagyott jóvá e témában egy támogató aláírásgyűjtő kezdeményezést, melyet végül elutasított a Kúria. A Magyar Bioetikai Társaság szeptemberben kiadott nyilatkozatában tiltakozott az eutanázia és a túlbuzgó gyógyítás ellen.
Súlyos betegségtől szenvedő idős emberek inkább megváltásként várják a halált, semmint félnek tőle. Ezzel is magyarázható, hogy nem ijednek meg az őket meglátogató paptól, mint ahogyan attól hozzátartozóik tartanak sokszor. Inkább megnyugszanak tőle. Különösen igaz ez, ha legalább pislákoló hitük vagy valamiféle bűntudatuk van. Hiszen már nem is tudnák elhessegetni maguktól a halál gondolatát, amely minden idősödő ember számára nagy kihívást jelent. A hit próbatétele ez. Valóban hiszem-e az örök életet Istennél? Ha életemben is kerestem, és igyekeztem szolgálni Istent, akkor a vége felé is biztosan könnyebb megtalálnom őt. Lehetetlen, hogy a megélt szeretetnek ilyen hamar vége legyen.
Gyűjtögetünk. Egész életünkben. Tárgyakat halmozunk fel évről évre, évtizedről évtizedre. Elképesztő mennyiségű személyes holmi, ruha, bútor vesz körül bennünket. S bár ezek közül sok mindenre nincs is igazán szükségünk, nem tudunk megválni tőlük. Így nő hozzánk egy pakli kártya, egy kopott cipő vagy egy rossz zsebrádió. És a karóra, a fotel, a kabát… S ahogy idősödünk, gyerekeink és unokáink számára e tárgyak már egyet jelentenek velünk.
Gondolatok az emberélet közepéről
„Hol a repülőgép? – kérdezte rekedten. Zavartan dadogtam: – Hát… mit tegyek… feltalálták… Farman… a Wright-testvérek… nem voltam ott… De hidd el, ők is elég jól csinálták… egész jó, aránylag… lehet vele repülni… – Látom – mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. – Hol az Északi-sark? Lesütöttem a szemem: – Valami Peary elérte… Kérlek, hát nem volt időm… te tévedtél… nem lehet mindent… én akkor az egyetemre jártam…” Karinthy fiatalembere – mindannyiunk fiatalembere – kegyetlenül sorjázza a kérdéseket, melyek egykor, ifjúkorunkban még komoly célként lebegtek szemünk előtt. Aztán peregnek az évek, évtizedek, a kérdések szertefoszlanak a hétköznapok valóságában, és azon kapjuk magunkat, hogy serdülnek a gyerekeink, búcsúznak a szüleink, és deresedik a halántékunk.
Felkészülő
Az egyik kis tanítványom minden alkalommal, amikor találkozunk, csillogó szemekkel újságolja, hányszor volt igaza ebben az évben. A múlt héten már negyvenkilencnél tartottunk. Kérdésemre, miért fontos neki, hogy mindig igaza legyen, azt válaszolta: mert az olyan jó érzés! További faggatásom eredményeként kiderült, boldoggá teszi a tudat, hogy legyőzött másokat, akár nála idősebbeket is.
Honlap mutatja be az ötvenes évek kényszermunkatáborait
Hosszú éveken át arról sem lehetett tudni, hogy léteztek. Felszámolásuk után pedig mindent megtettek annak érdekében, hogy aki mégis tudott róluk, az hamar elfelejtsen mindent. Az internáló- és kényszermunkatáborok gyakorlatilag attól kezdve épültek ki, hogy a szovjet hadsereg betette a lábát Magyarországra. A katonákkal együtt ugyanis nemcsak a kommunista ideológia, hanem a hatalomgyakorlás eszközei, a diktatúra módszerei is megérkeztek. Így jöttek létre a Gulag-jellegű, tömegek bebörtönzésére alkalmas táborok. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának új honlapja (www.munkataborok.hu) összefoglaló ismereteket nyújt a kényszermunkatáborok világáról.
Beszélgetés Skrabski Fruzsinával a háborúban erőszakot elszenvedett nőkről
Még élnek köztünk olyanok, akik a II. világháborút nem a történelemkönyvek lapjairól ismerik. Kevesen vannak, de emlékezetük éles, hiszen ahogy ők mondják: a háborút nem lehet elfelejteni. Sem a bombázást, sem az elsötétítést, sem a Don-kanyart, sem a zsidók elhurcolását, sem a légópincék szagát. Ugyanakkor a háborúnak ma is léteznek tabutémái, amelyekről főként maguk az áldozatok nem beszélnek. Skrabski Fruzsina új filmjében ilyen, alig feltárt terepre merészkedik. Az Elhallgatott gyalázat a megszálló szovjet hadsereg katonái által nőkkel szemben elkövetett erőszakos cselekményeket vizsgálja. A dokumentumfilmben megszólalnak szovjet veteránok, magyar és orosz történészek, pszichológusok és szemtanúk. A forgatás körülményeiről és a kész mű tanulságairól az alkotóval beszélgettünk.
– Honnan jött az ötlet, hogy erről a sok szempontból nehéz témáról filmet forgasson?
– Mindig is munkált bennem egyfajta antikommunista érzület. Gimnazista voltam, amikor a rendszerváltás éveit éltük. Már akkor tüntetésekre jártam. Fontosnak tartottam, hogy kiderüljön az igazság. A szovjeturalom alatt élt civil lakosság kiszolgáltatottsága különösen foglalkoztatott. A meggyalázott lányok és asszonyok történeteivel ismerősök, barátok elmondásai alapján találkoztam. Édesapám nagynénjei is meséltek azokról az időkről, a félelemről, a bujkálásról. Polcz Alaine Asszony a fronton című könyve nagy hatással volt rám. Sára Sándor két filmje, amelyek ezt a témát járják körül, szintén. Szép lassan összeállt a fejemben a terv, amelyet a Magyar Média Mecenatúra meghirdetett pályázatára adtam be. Nyertem, és két év alatt a munkatársaimmal el is készítettük a filmet.