A keresztény és muzulmán menekültek mindennapjairól Szíriában

Új front nyílt Szíriában egy Damaszkusztól száz kilométerre északra fekvő keresztény városban, Szadadban. A tizenötezer fős lakosság nagy része időben el tudott menekülni, de háromezer ember a hadsereg és a lázadók közötti harcok kereszttüzében rekedt. Ivóvíz-, élelmiszer- és gyógyszerkészleteik már kifogyóban voltak, amikor sikerült kiszabadítani őket. Megsegítésükre Homs városában sürgősségi segítőállomást létesített a Jezsuita Menekültszolgálat. Eddig több százezer ember halt meg a szíriai harcokban, s mintegy hétmillió kényszerült otthona elhagyására. Ziad Hilal jezsuita a menekültekkel foglalkozó homsi központ vezetője. Az Európai Néppártnak a vallásközi párbeszédet középpontba állító októberi, ciprusi konferenciáján találkoztunk.

– Szíriára most mindenki odafigyel, kétségkívül világszintű problémáról van szó. Mit várnak az ottaniak más országoktól?

– Egyre bonyolódik a helyzet, elhúzódik a konfliktus. A legfontosabb az volna, hogy biztonságban lehessenek az emberek, vagyis – amennyire lehet – visszahozzuk a békét a társadalomba. Ennek politikai szinten kellene megtörténnie. A nemzetközi közösségnek tehát egy békés megoldáson kellene dolgoznia. Társadalmi szinten pedig a humanitárius szervezetek támogatására lenne szükség, elsősorban az elsősegélynyújtásban, illetve az otthonukat elhagyni kényszerülő és most menekülttáborokban élő emberek élelmiszerrel való ellátásában. Ám ugyanilyen fontos az oktatás, s e területen nemcsak a Szíriában maradt gyerekekre kellene fókuszálni, hanem azokra is, akik a környező országokban találtak menedéket. Lehetővé kellene tenni, hogy ők is folytathassák a tanulmányaikat. S mivel rengeteg iskolát bombáztak le, a tárgyi feltételeket is szükséges megteremteni ahhoz, hogy ismét beindulhasson a tanítás. De persze az emberek lelki gyógyulásával is foglalkozni kell, kiépíteni a rendszert, melyben a sokk miatti pszichés problémákat szakszerűen tudják kezelni.

Magyartanítás külföldieknek

A magyar nyelv napját november 13-án ünnepeljük, annak emlékére, hogy az országgyűlés 1844-ben ezen a napon nyilvánította nyelvünket államnyelvvé. E jeles dátum alkalmából most kívülről tekintünk rá arra a nyelvre, amely számunkra a legszebb, a legérthetőbb, s amelyen beszélnünk, gondolkodnunk, álmodnunk, de talán hallgatnunk is a legkönnyebb. Vajon milyennek tartják nyelvünket a külföldiek? Csakugyan igaz a mítosz, amely szerint megtanulhatatlanul nehéz? S milyenek vagyunk mi a magyarul tanuló külföldiek szemében? A kérdéseket Polgár Teréz Eszterrel járjuk körül, aki magyarul tanít.

– Hogyan lett Önből külföldieket tanító magyartanár?

– A ’90-es években, amikor az ELTE magyar–esztétika szakára jártam, rengeteg külföldi érkezett az országba. A négyéves B szakként indított magyar mint idegen nyelv sokakat vonzott. Magyar szakosok felvételizhettek, ha már megvolt egy bizonyos nyelvészeti szigorlatuk és beszéltek legalább egy idegen nyelvet.

Pannonhalma határában az esti szürkületben 1993 őszén egy huszonhárom éves fiatalember motorozott a földutakon, a szőlők között. Hirtelen egy hatalmas erő kivetette a Simson nyergéből. Az első pillanat sokkja után érezte, hogy erősen vérzik. Ahogy később kiderült, valaki fejmagasságban drótot feszített ki a földút felett, ennek hajtott neki. Az acélszál hosszú vágást ejtett az álla alatt a nyakán. Vérben ázva rohant a néhány száz méterre lévő vasútállomáshoz. Érezte, hogy most az életéért kell küzdenie. Kétségbeesetten dörömbölt az állomás épületének ajtaján. Nagy sokára mozdult valaki. Megígérték, hogy hívják a mentőket, de a várakozás perceiben egyedül hagyták, nem ment ki hozzá senki. Féltek tőle. Egyedül ült a váróterem padján, feje fölött csupasz villanykörte lógott, és ekkor így szólt:

„Istenem, nem tudom mi lesz velem, lehet, hogy itt vérzek el, bocsásd meg bűneimet, kezedbe ajánlom a lelkemet…” A pillanat csendes és magányos, mégis katartikus volt. Itt fordult meg a fiatalember sorsa.

Jan Olbrycht európai parlamenti képviselő a vallásközi párbeszéd szükségességéről

Vallásközi találkozót tartottak október 27-én, Assisiben. Fouad Twal jeruzsálemi pátriárka, David Rosen rabbi, az amerikai zsidó bizottság vallásközi kapcsolatokkal foglalkozó hivatalának igazgatója és Mohamed Sammak, a libanoni keresztény és muzulmán párbeszédért létrehozott bizottság főtitkára is részt vett a huszonhét éve ismétlődő eseményen, melynek témája ezúttal a Közel-Kelet volt. Hasonlóképpen az Európai Néppárt októberben, Nicosiában megrendezett konferenciájához, melyről korábban is írtunk. Jan Olbrycht alelnököt, vallásközi párbeszédért felelős lengyel európai parlamenti képviselőt erről a mostanában igen népszerű és fontos kérdésről, a különféle vallások együtt létezéséről kérdeztük.

Világ-nézet katolikus szemmel

Bizony nehéz dolgunk van, ha közérthető módon szeretnénk kifejezni némely egyházi fogalmat. Közismert a régi tréfa: „Nemcsak papok voltak a templomban, de hívők is. Hogyhogy? A papok talán nem hívők?” De hát hogyan nevezzük, aki se nem püspök, se nem pap, se nem szerzetes, „csak” hívő? Szoktuk világinak vagy világi hívőnek is mondani őket. De miért világi, hiszen ő is az egyház megkeresztelt tagja. Való igaz, hogy sajnos sokan közülük laikusok, akik nem sokat konyítanak hitünk tanításához. Ám lehet valaki a teológia doktora, akkor is laikusnak nevezik, ha nem felszentelt személy.