A Biblia üzenete

Advent első vasárnapján részletet hallunk Jézus eszkatologikus beszédéből. Tanítása során a Megváltó ritkán beszélt a végidő dolgairól, s ennek megvolt az oka. Az evangélium célja ugyanis nem az, hogy valamiféle misztikus ismeretet közöljön, vagy feltárjon olyan titkokat, amelyek kielégítik az emberi kíváncsiságot. Jézus nem árulja el, milyen a beteljesült ország, az üdvösség, azt azonban a lelkünkre köti: „Igyekezzetek a szűk kapun bejutni” (Lk 13,24). Mit érne egy olyan evangélium, amely közli velünk, mi vár ránk az út végén, csak éppen magát az utat nem ismerteti meg velünk? Van-e bármi értelme a végső dolgokról szólni, ha előbb nem tanultuk meg, hogyan éljük meg itt és most az életet, amely felkészülés az Úr második eljövetelére? Ezt a szempontot el kell sajátítanunk, mert e nélkül fürkészhetjük az Isten-rejtelmet, csak éppen részünk nem lesz benne.

Dresszkód – a magyar nyelvben is egyre inkább elterjed ez az angol kifejezés, noha van magyar megfelelője: öltözködési szabály. Létezik ilyen a liturgián való részvételre vonatkozóan is? Itt most nyilvánvalóan nem a szolgálattevők liturgikus ruházati előírásaival akarunk foglalkozni, hanem a misén részt vevők általános megjelenésével. Amikor falusi szolgálattal bíztak meg, megrendítő élmény volt látnom, hogy a vasárnapi misére a hívek szinte mindenütt – vagyis a kifejezetten szegény vidékeken is – ünneplőbe öltöztek, s talán nemcsak azért, mert arrafelé ez így volt szokás. A misére, pláne a vasárnapi misére ünnepelni megyünk, s ennek a ruházaton is meg kell látszania. Nem, senki nem öltözött díszmagyarba, mégis ünnepi volt a megjelenése; a gyerekek sem az iskolai ünnepélyek „egyenruhájában” jöttek, de nem is abban a ruhában, amiben iskolába jártak.

Görögkatolikus lelkiség

E két fogalom nagyon szorosan összetartozik. A lelki élet keleti atyái gyakran hangsúlyozzák ezt. Szemléletükben ugyanis az imádság egyrészt feltételezi az erényeket, másrészt pedig maga az erények királynője, amely más erényeket is magával vonz. A gondolkodó elme könnyen belátja ezt. Ha az isteni erényekre fordítjuk a figyelmünket, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy hit nélkül nem létezhet az imádság, hiszen az imádkozó ember a magasabb rendű szellemi valóság, Isten felé fordul, s ez feltételezi a hitet, legalábbis annak valamilyen formáját. Remény nélkül nem lenne értelme az imádságunknak, hiszen éppen azért fordulunk Isten felé, mert bízunk abban, hogy meghallgatásra találunk nála. S emlékezzünk csak arra, hogy – ha szégyenkezve valljuk is be magunknak – a legtöbb imánk bizony kérés. Ha pedig a szeretetre tekintünk, ismét azt látjuk, hogy e nélkül sem létezhet imádság. Ugyanis nem hideg fejjel, érzéketlenül fordulunk Istenhez.

A hét szentje

Charles de Foucauld, bár életében nem talált követőkre, és pápai jóváhagyást sem nyert az általa megálmodott szerzetesrend, mégis a XX. század egyik legnagyobb hatású lelkivezetője lett. 1858-ban született Strasbourgban. Hatévesen árvaságra jutott, nagyszülei nevelték. Kamaszkorában elvesztette a hitét. Érettségi után katonai akadémián tanult tovább. Hazájában, majd Algériában szolgált, de három évvel később elbocsátották, nagyrészt kicsapongó életvitele miatt. Később visszatérhetett a katonai pályára.