Fehér Béla a magyar történelem nagy kérdőjeleiről

Regényéből, a Kossuthkifliből sláger lett, és tévéfilmsorozat készül belőle, ő mintha mégsem adna sokat a népszerűségre. Könyvében magyar sorskérdésekkel foglalkozik, mégis csúfondáros, heccelődő a hangvétele. Íróként határozott, szóban viszont sokszor fogalmaz bizonytalanul.

– Újra meg újra leszögezi a Kossuthkiflivel kapcsolatban, hogy nem történelmi regény. Miért tartja annyira fontosnak ezt hangsúlyozni? Milyen szempontból lenne egészen más, ha történelmi regénynek írta volna?

– Bosszantott, hogy történelmi regénynek kiáltották ki. Amúgy nem lenne szégyen, ha az lenne, de a Kossuthkifliben valójában másodlagos a történelem: „csupán” a történetem közege. Nem az iskolai történelemkönyvekben tárgyalt eseményekre, például hadműveletekre fókuszáltam ugyanis benne. Ha történelmi regényt írtam volna, az sokkal jobban hasonlítana mondjuk a Háború és békéhez, amelynek komoly mondanivalója van magáról a történelemről is.

Reneszánsz rajzok és metszetek a Szépművészeti Múzeumban„Rafael ez, kinek a Természet félte hatalmát. Tudta: legyőzi, míg él, s holtan a sírba viszi.” Ez a felirat olvasható Raffaello Santi (1483–1520) kőszarkofágján a római Pantheonban. Amikor ott jártam, bámultam ezt a koporsónál alig nagyobb, egyszerű síremléket. Semmi felhajtás, sehol egy felesleges díszítés, mintha tudatosan kerülték volna a hivalkodást. Körülötte a teremben monumentális síremlékek gazdag architektúrával, szobrokkal hívják fel magukra a figyelmet. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen nagy művésznek nagyszabású emlékhelye van. De az igazi értékek nem a külsőségekben keresendők. Ars longa, vita brevis: az élet rövid, a művészet örök – tartja a régi latin mondás. Ma is turisták ezrei csodálják a múzeumokban Raffaello alkotásait.

Egy posztumusz kötet margójára

„Tanár úr, hoztam egy dolgozatot!” Rendszerint ezzel a mondattal lépett be a szerkesztőségi szobába. Dalos László kedélyes rituáléja mindig megmosolyogtatott, tekintettel arra, hogy kicsit több mint fél évszázaddal járt előttem korban. Sokat beszélgettünk, nem hosszan, de sokszor. Tíz percre, negyedórára leült, beköszönt ide-oda, aztán ment tovább, és az archívumi és könyvtárszobában átfutotta az aktuális napi- és hetilapokat. Amikor betoppant, szóviccel, valamelyik friss leleményével indított. Rajongott a nyelvért, szerette a pontosságot, a sallangtalan fogalmazást. Ezen a téren Hunyady Sándort tekintette példaképének. Ismertük vesszőparipáit, kritikus véleményét sem rejtette véka alá. Feldobott egy-egy témát, mert mindig foglalkoztatta valami. Megkérdezte, mi újság a kultúra világában: mit láttam, olvastam, hallgattam mostanában? Láthatóan örült, hogy érdeklődő partnerre talált, közös téma pedig bőségesen akadt: opera és egyáltalán a zene, irodalom, színház, film, képzőművészet, Itália…

Számtalanszor feltettem már magamnak a kérdést, hogy mit is szeretünk a filmekben. A lehetséges válaszok között szerepel az is, hogy olyasmivel találkozhatunk a filmvásznon vagy a tévé képernyőjén, amiben magunkra ismerhetünk. A filmbéli szereplők és saját sorsunk, életünk problémái között talált közös nevező miatt támadt aha-élmény az, ami odaszögez bennünket a fotelba.