Josip Lončar a hamis istenképről és a gyógyítás ajándékáról

Az egyik ember azzal biztatta ismerősét, csatlakozzon hozzá, s együtt térjenek be a templomba. „Nem megyek olyan helyre, ahol csak képmutatók vannak” – érkezett nyomban a válasz. „Van még egy képmutató számára hely a padokban” – jegyezte meg az invitáló. Ezt a történetet Josip Lončar, a Katolikus Karizmatikus Megújulás Nemzetközi Szolgálatának (ICCRS) hivatalos képviselője elevenítette fel Kaposváron. Az ötvenéves horvát evangelizátor – aki A hit karizmája, a Nagymama rózsafüzére, az Erő a magasból című kötetei által is ismert – a Szent Imre-templomban tartott nagyböjti lelkigyakorlatot a szabadkai Mester Imre tolmácsolásával. Varga László plébános arra a hétvégére hívta meg a Kristofori Evangelizációs Intézet vezetőjét, amikor az Érints meg! gyógyító imadélutánt rendezik, hiszen mindannyian gyógyulni vágyunk. Testileg és lelkileg is.

Elmélet vagy élet

Épp egy padon ücsörögtem egy téren, és a Mai Igét olvasgattam, amikor odalépett hozzám egy hajléktalan férfi. Mondott valamit, de nem igazán értettem, mert annyira dadogott. Valami olyasmit kérdezett, hogy meg tudnám-e téríteni, szóval visszakérdeztem: megtéríteni? Bólogatott, én viszont csak annyit tudtam mondani: ahhoz én kevés vagyok. Kérdezte, miért, mire azt válaszoltam: csak. Továbbment, én pedig szinte azonnal elszégyelltem magam.

Egy nőnek, pláne feleségnek, sőt anyának tengernyi feladatot kell ellátnia. Elsősorban otthon, hiszen lényéből fakadóan ő képes megteremteni a paradicsomot itt, a földön. Általa lesz otthon a hely, ahol élünk, ahová hazatér a család. De viselkedésével, kisugárzásával, megjelenésével is fémjelzi egyházunk alapsejtjét: a családot. „Az egyetlen Biblia, amit az emberek még olvasnak, a keresztények élete” (John Henry Newman bíboros). Figyelik, hogyan élünk, mit (nem) teszünk, mondunk. Így egy keresztény nőnek, anyának különös felelőssége van.