II. János Pál és XXIII. János pápák szentté avatására készülve arra kértük Balog Zoltán minisztert, hogy ossza meg velünk a katolikus egyházfőkkel, az életszentséggel és a mennyországgal kapcsolatos gondolatait.
Nincs itt, feltámadt! Hisszük, mert a követ elhengerítették a sír elől, a gyolcsokra, amelyek a szent testet takarták, nincs többé szükség, az angyalok pedig hírül adták a feltámadás örömét. Aztán sokszor mi is átmegyünk a saját emmauszi utunkon, lehajtott fejjel, csendesen beszélgetve a Jeruzsálemben történtekről.
Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi hitünk – írja Szent Pál apostol (vö. 1Kor 15,12–19). Krisztus feltámadása a keresztény hit központi igazsága. Ez ad irányt és értelmet a keresztény ember életének. De a feltámadás nem puszta gondolat, még kevésbé mítosz. A keresztények Krisztus feltámadását konkrét történelmi valóságnak tekintették a kezdet kezdetétől: így valljuk ezt ma is.
Ezerötszáz éves bazilika maradványaira bukkantak Izraelben, Aluma falu közelében. A bizánci korból származó épületben nagy területeken épen megmaradt színes mozaikpadlót tártak fel az év elején. A huszonkét méter hosszú és tizenkét méter széles, két oldalhajós templom valószínűleg a környező települések vallási központja lehetett, a közelben ugyanis egy korabeli fazekasműhelyt, valamint szőlőprést és borospincét is találtak.
Idén együtt ünneplünk keleti testvéreinkkel
Látszólag egyszerűen megoldható kérdés állandó helyet találni a naptárban húsvét ünnepének. Vajon mi az oka, hogy még sincs közös és állandó időpontja a zsidó és a keresztény húsvétnak? Miért kell a naptárkészítőknek „érteni a csíziót”, és kissé a csillagászathoz is konyító embereknek lenniük ahhoz, hogy meghatározzák a húsvét helyét, amelyhez az egyházi ünnepek egy része igazodik?
Miért lett a legnagyobb keresztény ünnep ideje is a megosztottság jele? Idén éppen egybeesik a nyugati és keleti keresztény húsvét, és ilyenkor mindig nyomatékosabban merül fel az állandó, egységes húsvét igénye. Az egyiptomi kopt pátriárka nemrégiben is sürgette ezt. Korábban az ENSZ próbálkozott sikertelenül, és a katolikus egyház többször is kezdeményezte az ökumenikus megoldást, eddig hiába.
XXIII. János és II. János Pál szentté avatása elé
Amikor egymás mellé helyezünk két kivételes alakot, szinte önkéntelenül méricskélni kezdjük őket: melyik ilyenebb, melyik olyanabb, ki volt a nagyobb, jelentősebb. Ez a megközelítés segít minket abban, hogy szájunk íze szerint értelmezzük a valóságot. Ugyanakkor eközben a valóság lényegét: az elevenséget, a személyes megismételhetetlenséget, minden egyes emberi élet radikális másságát, mégis egységét veszítjük el szemünk elől.
Fehérvasárnaptól Róma két püspökével gyarapodik a szentek névsora: XXIII. János és II. János Pál ugyanaznap emelkedik oltárra. Két összemérhetetlenül egyedi, mégis sajátos módon egymásba kulcsolódó élet tárul fel előttünk Isten kegyelmének fényében. Egyszerű származás, a történelmi viharok által jellemzett tanulmányok és fiatal papi évek, nagy kihívásokkal szembenéző püspöki szolgálat – mindez közös bennük. A leginkább elgondolkodtató közös pont azonban a címet is adó gondolat: ők mindketten történelmet írtak. Úgy váltak mérföldkővé és fordulóponttá, hogy erre soha nem készültek. Nem akartak hősök, kimagasló egyházi személyiségek lenni. Ám mindvégig készek voltak beteljesíteni Szent Pál szavát: „Futok [Krisztus] után, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magához ragadott engem. Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van” (Fil 3,12–13).
Húsvét nem a tetteink következményeként érkezik, hanem tetteink következményének ellenére. Tetteink örök következménye egyedül a kereszt. Amit az emberi gonoszság gondosan felépített, azt Isten egy szempillantás alatt „elrontotta”.
Akárhányszor lobban nagyszombat éjszakáján az egyetlen gyertyaláng, megráz bennünket a felismerés: a halál az élettel szemben szükségképpen alulmarad, ha az élet csak ugyan Krisztus.
Hosszú út vezet a világossághoz ebben a tartós sötétségben, tehetetlenségünk és hitetlenségünk éjszakájában, de Krisztus húsvét fényeivel pásztázza utunkat. Serkenti a vándorlás tempóját övéivel, de sajnos lemaradnak azok, akik vesztett reményükbe csomagolják kényelmüket, és akik görcsös hagyományőrzés ürügyén hősi pózaikba süppednek.
XXIII. János 2000. szeptember 3-i és II. János Pál pápa 2011. május 1-jei boldoggá avatását (beatificatio) követően 2014. április 27-én elérkezik a szentté avatás (canonisatio) napja.
A szentek tisztelete (hyperdulia) és a szentté avatás az ősegyházban spontán, formális jóváhagyást nélkülöző cselekmény volt. A Szent Polikárp († 156 körül) vértanú tiszteletéről szóló első tanúságot követően a IV. században lassanként kibontakozott a hitvallók, az aszkéta- és a katonaszentek tisztelete is. Órigenész egyházatya vetette fel a szentek szószólói szerepének gondolatát. Ez a gondolat nyerte el teljességét annak megfogalmazásában, miszerint a szentek iránti tisztelet a vándorló és megdicsőült egyház szolidáris kapcsolatának megvallása. A szentek példakép- és szószóló-közbenjáró társainkként a hit útjának konkrét, emberi útjelzői számunkra. Ismereteink szerint az első szentté avatást 993-ban XV. János pápa végezte, mégpedig Szent Augsburgi Ulrich († 973) esetében. III. Sándor pápa 1170. július 6-án írt levelével a pápa saját, kizárólagos jogkörébe vonta a szentté avatást, 1243-ban pedig IV. Ince pápa törvényerőre emelte ezt a jogkört.