Az örök életre szóló hivatás

Tehát nem mitikus elbeszélés a feltámadás története, amelynek csak a jelentése, csak a mondanivalója tartalmazna örök igazságot, hanem nagyon is benne áll az emberiség történelmének konkrét folyamatában. Manapság az időt Jézus Krisztus születésének utólag becsült időpontjától számítjuk. Maga az Újszövetség is beszél arról, hogy ki volt a császár, ki volt a fejedelem Jézus születése idejében, de azt is megőrizte számunkra, hogy ki volt a római helytartó, kik voltak a főpapok, amikor Krisztust keresztre feszítették. Ezért hát, amikor a Hitvallásban Poncius Pilátus nevét említjük, nem lényegtelen dolgot mondunk, nem véletlenül került Pilátus a Credóba. Az ő említése is jelzi, hogy nem jelképes eseményben, hanem konkrét történelmi személyben hiszünk, az ő kereszthalálát és feltámadását valljuk.


Egyébként az első keresztények korában is jelentkeztek már ellenkező vélemények, találkozunk annak nyomával, hogy nem kevesen elutasították a Krisztusba vetett hitet vagy a keresztényeket. De az ellenvélemények közül hiányzik Jézus Krisztus történetiségének, csodálatos gyógyító hírének és kereszthalálának a tagadása. A kereszt szerepel a római korban falra firkált keresztényellenes karikatúrákon is, s maga az Újszövetség említi, hogy többen azzal vádolták Jézust, hogy Belzebubnak, a gonosz lelkek fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket. Tehát elutasítói sem csodálatos gyógyítói ténykedését vitatták, inkább hatalmának eredetét káromolták. Hallunk az Újszövetségben arról is, hogy egyesek Krisztus üres sírját azzal akarják magyarázni, hogy a tanítványok ellopták a holttestét. Ez is erősíti azonban egyrészt a kivégzés és az eltemetés tényét, másrészt közvetett módon utal azokra a jelenségekre, amelyek a tanítványok hitét megalapozták. Hiszen nemcsak üresen találták a sírt, hanem sokan közülük találkoztak is a Feltámadottal. Ez az öröm változtatta meg az életüket. Ez az esemény nyitotta fel a tanítványok szemét az ószövetségi jövendölések megértésére is.

 

Ezzel érkezünk el a feltámadásba vetett hitünk másik nagy vonatkozásához. Hiszen önmagában egy római módra kivégzett ember feltámadása csak feljegyzésre méltó, titokzatos kuriózum lenne, olyan különlegesség, amilyenhez hasonlókat Titus Livius vagy más ókori történetírók jegyeztek fel magyarázat nélkül. Krisztus feltámadásának azonban jelentése van, olyan jelentése, melyből szükségképpen következik, hogy erre a tényre építsük az életről, a történelemről, az ember sorsáról szóló hitünket. Ezt a jelentést pedig csakis az Ószövetség vallási összefüggésében érthetjük meg. Szenvedése előtt Jézus étkezésen vett búcsút tanítványaitól. Ez a közös étkezés valódi húsvéti vacsora, pászkavacsora volt. Ahogyan hajdan Isten a választott népet a rabságból a szabadságra vezette, úgy Krisztus – halála és feltámadása árán – megváltotta az embert a bűn és a halál rabságából, az Istennel való barátság, kiengesztelődés és az örök élet számára. Krisztus személyében az egyház a húsvéti bárány előképének beteljesedését ismerte fel. Az ő feltámadása alapján hiszünk a saját feltámadásunkban is. Az ő szeretetének fényében tekintünk minden emberre, mert mindannyiunk hivatása az örök életre szól. Ezt a feltámadást ünnepeljük minden Eucharisztiában, hetenként újra meg újra, minden vasárnap, legfőképpen pedig húsvétkor, az egyházi év csúcspontján.