A húsvétról szóló történetet azok a szülők, akik maguk sincsenek tisztában vele, és nem is hisznek benne, természetesen csak a nyuszi, a tojás és a locsolkodás szokásaival tudják elmesélni kisgyermekeiknek. Ez nemcsak a gyerek hitbeli fejlődése szempontjából kevés, hanem például a szenvedés, az erőszak és a halál alapélményeivel való első találkozástól is megfosztja a gyermekeket.
Találkozás Somos László kaposfői plébánossal
Szeme sarkában az irgalom, a könyörület és a kegyelem könnycseppje csillog. A rábízottakért érzett felelősség súlya-öröme csal egy-egy könnycseppet az arcára. A belső-somogyi cigányok ugyanis – előítéletek kereszttüzében – képesek a változásra. Van igényük a rendre, a tisztaságra, és a fiatalok hajlandók áldozatot hozni a tudásért. Tanodába járnak, hogy megerősítsék az iskolában hallottakat, s hogy továbbtanulhassanak, azt igazolván: a romatelepi létből – ha lassan is, de – ki lehet törni, vezethet út a felemelkedéshez…
Somos László kaposfői esperes-plébános csapatával elért eredményeire sok helyütt kíváncsiak; szerencsére nem csak Somogyban. Rendszeresen hívják konferenciákra, tantestületi értekezletekre, hogy beszéljen a titokról. A titok pedig nem más, mint az irgalmasság a másik ember iránt, ez esetben a nyomorúságban élő roma családok iránt megnyilvánuló szeretet- cselekedetek sora. A hatvankét éves plébános azt mondja, megöregedett, jóllehet, ezt nem érzékeli, aki hozzá fordul tanácsért, segítségért, lelki vigaszért. Szemében tűz ég akkor is, ha múltról, jelenről s védenceiről, a legszegényebbekről, korunk „Lázárairól”, a cigányokról kérdezem. Velük telik az élete, így teljes papi szolgálata. Az elmúlt évtizedben világossá vált előtte: jobbá szidni senkit nem lehet, csak jobbá szeretni.
Pályafutása hasonló nemzedéke tagjaiéhoz. Az Egerben született, ma harminckilenc éves fiatalember az észak-magyarországi városban érettségizett, majd a győri főiskolán folytatta tanulmányait, közlekedésmérnök szeretett volna lenni, de két félév után abbahagyta. Egy kecskeméti nyomdában dolgozott fél évig, majd az Axel-Springer újságkiadóhoz került gyakornoknak. Németországban ismerkedett új szakmájával, majd munka mellett – távoktatási módszerrel – elvégezte egy angol egyetem MBA szakát, s nemsokára hirdetési és marketing igazgatóhelyettes lett. 1998-ban ismerkedett meg feleségével, majd 2002-ben összeházasodtak. Felesége marketinget és logisztikát tanult, majd három gyermekük születése után ők kötötték le idejét és figyelmét. Eddig azt mondhatnánk, megszokott történet.
Sajnos a továbbiakra is elmondhatjuk ezt: „Később, valószínűleg azért, mert sok volt a munka, kevesebbet figyeltünk egymásra, kapcsolatunk megromlott, s 2011-ben úgy döntöttünk, elválunk” – mondja Gazsó Viktor. – „A kényelmes családapa szerepet vállaltam, aki sokat dolgozik, keveset sportol, meghíztam, s a mozgásszegény életmód és az elhízás következtében sérvem alakult ki, meg kellett műteni. Közölték velem, ha nem változtatok az életformámon, kiújulhat. Akkor vártuk harmadik gyermekünket, s elhatároztam, jobban figyelek magamra.”
Húsvétkor a szegedi Csillagbörtönben jártunk
Miért döntöttek úgy, hogy vállalják az arcukat és a nevüket? – kérdezem. „Azért, mert azt is vállaljuk, amit tettünk, és szeretnénk, ha mások látnák, hogy ilyen is van, és tanulnának az esetünkből” – mondják. Jakab Róbert és Gyenei Róbert a Szegedi Fegyház és Börtön, közismert nevén a Csillag fogvatartottjai. Életfogytosok, emberölésért vannak bent, ahogy itt a legtöbben. De van valamijük, ami sokaknak nincs: hitük Istenben. Megrendítő őszinteséggel beszélnek róla, és arról is, hogyan kerültek börtönbe, milyen ott az élet, és mit terveznek az egyelőre eléggé távoli jövőre nézve.
Magyarország legszigorúbb fegyintézete, ahol a legsúlyosabb bűncselekményt elkövetők raboskodnak – legtöbbször így emlegetik a Szegedi Fegyház és Börtönt. Többméteres bástyafal veszi körül az épületet, dróttal, amelynek érintése súlyos sérüléseket okoz.
Herpy György atya hiányt pótló missziója
Világszerte s így sajnos hazánkban is egyre több a szétesett család, s már régóta nem igaz a vélekedés, amely szerint a válás csupán a nem hívő embereket érinti. Sokan gondolják azt, hogy mások válásához nincs közük. A barátok félnek állást foglalni az egyik fél mellett és a másikkal szemben. Gyakran a papjaink is tanácstalanul nézik, ha keresztények ilyen helyzetbe kerülnek. Félünk attól is, ha katolikusként egy elvált mellé állunk, attól tartunk, ezzel szentesítjük a válást. Pedig az elváltaknak és egyedül maradottaknak nagy szükségük lenne megértésre, jó szóra, segítségre. S fájdalmas tény, hogy gyakran éppen a Krisztust követők között nem találnak támaszra, noha Jézus éppen a megtört szívűekhez jött.
Felkészülő
Szülőként jól tudjuk, hogy a gyermeknevelés naponta újabb és újabb, olykor megoldhatatlannak látszó kihívások elé állít bennünket. Sokszor szembesülünk olyan feladatokkal, amelyekhez mintha még mi sem nőttünk volna fel. Félünk, hogy hibázunk. És persze nemritkán valóban hibázunk is. Minél kevésbé ismerünk valamit, annál inkább félünk tőle. A szenvedély is meglehetősen ismeretlen és bonyolult része az életünknek, még akkor is, ha a média egyik kedvenc témájává lett. Hogyan lehet a szenvedélyből szenvedélybetegség? Hogyan előzhető meg? Veszélyeztetett az én gyermekem is? Hogyan nevelhetem a gyermekemet egészségesen a szenvedélyek szempontjából is? Hogyan védhetem meg ettől a veszélytől?
Találkozás Sterczer Hildával
A törékeny, szép, tiszta szemű fiatal nőt, a legeredményesebb magyar hegymászó, Erőss Zsolt oldalán ismerte meg az ország. Férje mellett állt jóban-rosszban: a szédítően magas hegycsúcsokon, a kórházi ágy mellett, és akkor is, amikor csak lélekben követhette őt az expedíciókra. Tavaly májusban minden megváltozott. Erőss Zsoltot és hegymászó társát, Kiss Pétert a Himalája nem engedte többé haza, az itthon maradt feleség és anya a figyelem középpontjába került. Interjúkat adott, higgadtan és pontosan nyilatkozott. Nem sírt, nem zokogott, nem mutatta fájdalmát. Legalábbis a kamerák előtt nem. Pedig vesztesége óriási volt. Sterczer Hildával, a legnagyobb magyar hegymászó feleségével fájdalomról, gyászról, hitről, reményről, Istenről és a hegyekről beszélgettünk.
Erőforrások a családban
„A pályaudvaron egy idős bácsi a feleségét várja. Amikor az asszony megérkezik, megölelik egymást: „De jó, hogy végre megjöttél, úgy hiányoztál!” – szól a bácsi. „De jó, hogy végre látlak, olyan hosszú volt ez a két nap” – válaszol a néni. A közelben álldogáló fiú – aki a barátnőjét várja – meghatódik e jelenet láttán, és odalép hozzájuk: „Ne tessék haragudni, Önök mióta házasok?” „Épp ötven éve” – hangzik a válasz. „Remélem mi is ilyenek leszünk ötven év múlva a kedvesemmel” – mosolyog a fiú. A bácsi odalép hozzá, megfogja a vállát, és azt mondja: „Fiatalember, maga ezt ne remélje. Döntse el!” A „tanmese” érthető. Ám csak a hétköznapi életben derül ki, hogy meg tudjuk-e valósítani, vagy csupán „reménykedők”, sodródók maradunk. A meleg családi fészekről és a jól működő házasságról szóló szakirodalommal több könyvtárat lehetne megtölteni. Az elméleti ismeretek valóra váltásához, az elérhető célokhoz, a leggyakoribb erényekhez és hibákhoz Papp Miklós morálteológus, Somogyiné Petik Krisztina és Kézdy Anikó pszichológus néhány gondolata vihet közelebb bennünket.