Vannak szobrok, mint az ókor hét csodája egyikének tartott Kolosszus, amelyekből egy darabka sem maradt fenn. Akadnak, amelyek emlékét a környezetük őrizte meg, mint a római Colosseum a hajdani óriási méretű szomszéd alkotásét. Szintén Rómában egy szobor, a császár szobra előtt izzó parázsba kellett volna belemorzsolni pár szem tömjént, ezzel elismerni istenségét, és hittagadóvá válni.
Különös dolog történik Brazíliában. A június 12-én elkezdődött futball-világbajnokság remélhetőleg világszerte szép és izgalmas sportélményekkel fogja megajándékozni a játék szerelmeseit – de hát ebben talán nincs semmi különös.
Sokkal inkább különös jelenség azonban, hogy a világbajnokság rendkívül magas költségei miatt hetek óta ezrek és ezrek vonulnak az utcára Brazíliában. Azzal vádolják a kormányt, hogy a világbajnokság miatt elhanyagolja a jobb egészségügy, a jobb közoktatás megvalósítását. Pedig a világ eddig úgy tudta, hogy a braziloknak mindenük a foci.
A pünkösdöt követő vasárnapot, a Szentháromság vasárnapját a néphagyomány kicsi pünkösdnek nevezi. Az ünnep a XII. században terjedt el, e napon az Atya, a Fiú és a Szentlélek egysége áll a középpontban. A Szentháromság megfoghatatlan, talán kissé érthetetlen is számunkra, ám Horváth István Sándor zalalövői plébános gondolatai közelebb visznek hozzá: „Soha ne gondoljuk, hogy a Szentháromság tőlünk végtelen távolságban éli életét! Akik megkeresztelkedtünk az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, közvetlen kapcsolatban vagyunk vele. A keresztség által az Atya gyermekeivé, a Fiú testvéreivé, a Szentlélek templomává váltunk. Miként a szentháromsági személyek kapcsolatának lényege a szeretet, úgy Istennel való kapcsolatunk alapja is a szeretet.”
A Kossuth-díjas Takács Klára művészi pályaképe
Véget ér az előadás. A művésznő hosszú, elegáns, alkalomhoz illő, arisztokratikus természetességgel viselt fekete ruhájában, amelyet kiemel fehér nyak- és hajéke, meghajol a közönség előtt. A fényképen a kimerevített pillanatot látjuk, amikor a produkció után a hangok még ott áradnak a koncertteremben, visszhangzanak a hallgatóság lelkében, miközben elragadtatásukat tapssal fejezik ki. Az énekesnő tekintetét nem látjuk, csak sejtjük, arcán egy kis mosoly bujkál, amikor alázatosan meghajol, hogy kifejezze szolgálatát a zene és a közönség iránt. Az öröm, a megelégedettség uralja ezt a kissé mindig szomorúságra hajlamos tekintetet, amely azonban bármely pillanatban magával ragadhat, s életörömmel telivé változik. És szól a taps. Valami ismét megszületett ezen az estén: a művészi élménynek olyan foka, amely a hallgatót nem engedi szabadulni attól az egyszerűen fölényes lelki élménytől: a művészettel Isten szerény, de nélkülözhetetlen alkotótársává szegődik az ember. De itt a mai este! A művésznő meghajol, az arcán bujkáló mosolyban a legszebb kiszolgáltatottság: a zene misztériumában való részvétel gyönyörűsége. Ezen alkalommal jegyezte le a krónikás Rossini Petite messe solennelle elhangzása után a németországi Ludwigsburgban: „Midőn Takács Klára elkezdte az Agnus Deit, a hallgatóság soraiban egy fiatal lány szeméből könnyek csordultak ki.”
Sík Sándor István királyának előadása után
Ha az interneten az „Evangélium Színház” kifejezés keresésével próbálkozunk, nagyjából 61 200 találat jelenik meg. Ekkora ismertséget szerzett Udvaros Béla – akkoriban nyugdíjba vonult – színházi rendezőnek az a megvalósult kezdeményezése, mely a Protestáns Közművelődési Társaság 1990-ben tartott közgyűlésén hangzott el, s melyet az egyesület vezetői azon nyomban felkaroltak és támogattak is. Azóta az Evangélium Színház évről évre új premierrel lépett az értékhordozó színdarabokra kiéhezett közönség elé. Az ember tragédiája hiteles színrevitelének többször tíz telt házas, sőt határon túli előadásaival igen nagy elismertséget vívott ki a hazai színházvilág kádárizmus korszakából alig kilábolt s még mindig csak a liberális, öncélú kifejezésmódok börtönében tengődő, vergődő világa mellett. (2008-ban jelent meg Párkány László könyve, melynek címe: Térdeplő Thália – Udvaros Béla második élete. Ebben részletesen tárul az olvasó elé a színház addigi élete, a bemutatók, azok szereplői stb.)
Midőn kétségük lassacskán eloszlott,
s helyét a tettrekészség vette át,
a hogyan tovább kérdésére váltott,
amely „királyi úton” megoldásra várt.
Kisléghi Nagy Ádám albuma
Itt volt az ideje. Nem is értem, miért nem jelent meg már jóval korábban egy ilyen album. Hiszen ha a kortárs hazai szakrális művészetről esik szó, két – nemzetközi hírű – alkotónk neve ugorhat be azonnal: az ötvös Ozsvári Csabáé és Kisléghi Nagy Ádám festőé. Barátok voltak. Az öt évvel ezelőtt elhunyt ötvösművész még „állandó modellje” is volt a képírónak, a szombathelyi székesegyházban látható, négyrészes Szűz Mária élete sorozat három óriásvásznán is feltűnik az alakja… Ozsvári munkáiról korábban megjelent már egy karcsúbb kötet, de Kisléghi Nagy Ádám „képeskönyve” eddig váratott magára. Az albumot Daniel Estivill tanulmánya vezeti be, aki némileg leszűkítően, a „liturgiának megfelelő művészet” szemszögéből elemzi a festő munkásságát, pontosabban annak bibliai jeleneteket, szenteket ábrázoló alkotásait. Nagy kár, hiszen a korai merészebb, „útkereső” alkotások legalább annyira érdekesek: a fauve-os arc- és tájképek; az Oskar Kokoschka expresszivitását és Edvard Munch nyugtalanságát idéző portrék; jelenetek, talányos fametszetek… Egymás mellé kerültek a hagyománytisztelő, pompás ikonok; a kötetet az eddigi fő művek zárják.
A Lakótársat keresünk filmek – amellett, hogy a Mielőtt-trilógia európai változataként próbálják eladni magukat – tulajdonképpen meglepően pontos barométerei a kortárs nyugat- európai életérzésnek. A gondtalan fiatalok évtizedes történetét kerekké záró, május elején bemutatott folytatás – ezúttal egy Már megint előtaggal – csak megerősíti e sejtést.