A tökéletesség szilánkjai

Estivill a szent művészet érvényességét különös módon a barokk kor (az ellenreformáció időszakának) szemszögéből bizonygatja előszavában. Gabriele Paleottit citálja, aki szerint a kép nem más, mint „minden alakot öltött anyag, mely a rajzolás mestersége által születik, s egy másik hozzá hasonló formáról mintáztatik”; az egyházi élet megújításában szerepet játszó „tisztán figurális” alkotások kapcsán pedig ezt írja: „A festészet célja az… hogy hasonlatossá tegye a valósághoz az ábrázolt alanyt, amit némelyek a festészet lelkének neveznek.” Szerencsére a „szakrális művészet” sem ragadt le e gondolatoknál, a lényeglátás gazdagságával megáldott művészek minden korban túltekintettek a „fizikai konkrétság” semmitmondásán. (Éppen a művészet félreértelmezésének eredménye lett az a mindent eluraló giccs, amelytől ma oly nehezen tud szabadulni az egyházi kultúra.)


A képek liturgikus használatához „szükséges” figuratív realizmus jellemzi Kisléghi Nagy Ádám újbarokk festményeit. A bibliai szereplők, szentek ábrázolásánál a jól ismert szimbólumokkal, attribútumokkal, ikonográfiai jellegzetességekkel él; az evangéliumi jelenetek klasszikus beállításával a hagyományt követi… – miközben éppen a maga egyéni útjához makacsul ragaszkodó, formabontó Caravaggiót tekinti „mesterének”, fő ihletőjének. Kisléghi követő-újító – stílusa van. Eredeti művész. Már az említett „útkeresés” rész, az album igazi meglepetése is ezt igazolja.

A festő hitvallása szerint: „A művészet élmény, a teljesség vágyának élménye. Töredék, a tökéletesség szilánkja. (…) A megsemmisült egzisztencia öröm ujjongása.”

Fontos belátás az úton lét misztériumáról. A valódi művészet híd, kapocs, bizonyosság, nemes tradíció… – de hitelességét a keresés, az egyén(iség) szellemi- lelki bolyongása (érése) adja: haladás a keskeny-zugos ösvényen, amelynek egyetlen biztos pontja a cél, amely felé tart.

(Daniel Estivill: Kisléghi Nagy Ádám, Magyar Napló, 2014)