Bármilyen meglepő, a mesekönyvek mellett gyerekkorom első könyvélményei közé tartozott A nagy háború írásban és képben című gazdagon illusztrált ötkötetes mű. Amiket ebben a könyvben láttam, az nem volt semmi! Olvasni még nem tudtam, leginkább a képeket nézegettem: katonák a fronton, lövészárkok, harcok a Dolomitokban. Kihajtható, színes, hangulatkeltő illusztrációként az egyes fejezetekhez Otto Dix német festő háborús képeit közölték. A művész maga is megjárta az I. világháború poklát, de mázlista volt, és hazatérhetett, nem úgy, mint sok bajtársa. Háborús élményei hatására rémisztő dolgokat festett. Különösen egy triptichonjára emlékszem. A festőtáblákon mindenfelé halottak, hátborzongató jelenetek; kísértő emlékük sokáig megmaradt bennem. A nagyszüleimnél nyaraltam annak idején, és az ő társbérleti szobájuk polcán találtam ezeket a könyveket. Az egyszerű állványról csak le kellett vennem, és már nézegethettem is a köteteket. A többi könyv feljebb volt, azokat el sem értem volna. Nagymamámnak meg sem fordult a fejében, hogy ez tulajdonképpen nem kisgyereknek való látvány, számukra az I. világháború az egész életüket meghatározó esemény volt, és innentől kedve már valamennyire rám is hatott.

Könyvespolcra

Tóth Sándor: Följegyzések a hegyen

Tóth Sándor neve ismerős olvasóink számára. A publicista, költő és műfordító, a Magyar Katolikus Rádió munkatársa több évtizede publikál az Új Ember hasábjain is. Néhány hete megjelent Följegyzések a hegyen című gyűjteményes kötetébe az elmúlt évek legszebb darabjait válogatta.

Tóth Sándor érzékenysége, műveltsége, remek asszociációs képessége minden gondolatfutamában tetten érhető. Nincs olyan természeti jelenség, kulturális érték, amelyhez ne tudna újabb és újabb kincset hozzáilleszteni a múlt gazdag tárházából vagy saját emlékei közül. Legtöbb esszéje vagy jegyzete irodalmi útikalauz, amelyek Európa és benne hazánk legszebb tájai felé invitálják az olvasót. Ugyanakkor ezek az írások belső utazásra is hívnak bennünket. Költői nyelvezete, a szépségbe vetett hite, teremtő erejű képei meditációra ösztönöznek.

Elhagyott, rozsduló vasúti sínek közt botladozom, s pillanatonként megszakasztja léptemet egy-egy feltülekvő emlék. Pályák szakaszán forró nyári vagy jégkörmös téli tüske. A gyermekkor s az ifjúság útja azonban az otthon jóvoltából mindig zöldágas…

Káplánunkkal a Gödörbe (itt Güdörnek nevezték) korcsolyánkkal a jeget karcoltuk, és ő megtanított a téli sport elegáns technikájára, nyolcasok, körök rajzolására. Hittant még iskolában tanított, folytonos „párbeszédben” állt az igazgatóval, aki hatalmasan utálta a papokat, az egyházat, és persze azokat, akik ide tartoztak. Így nem vettek fel a közeli gimnáziumba. Azzal vádolt az igazgató, hogy a „dicső” Tanácsköztársaság „ünnepén”, amikor az udvaron osztályonként sorban álltunk, és gyors beszédű tanárunk „gondolatait” hallgattuk, melyeket papírról olvasott, tüntetően kinevettem. Nyolcadikba jártunk, kamaszjavakkal feltöltve, amikor az életkor egyik sajátossága az, hogy szeret mindent a fonákján szemlélni. Ebben az esetben nem fonákjára került az „ünnep”, hanem kritikai pannóra, nem a mi szándékunkból: galambraj húzott át közelmagasban, és a felolvasásra rendelt kéziratot megtisztelte. Akik figyeltük, azonnal reagáltunk a hitelesítő galambpecsétre, és nevetni kezdtünk. Nem harsányan, csak úgy, szalonképesen, ami mégis elegendő volt, hogy az erősen „elvtárs-töltésű” direktor kiszúrjon – csupán engem.