A Katolikus Karitász húsz éve indította el RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálatát. Jelenleg nyolc RÉV-intézmény működik az országban: az első 1994 áprilisában Budapesten nyílt meg, majd 1996-ban Szombathelyen, 1997-ben Székesfehérváron, 1998-ban Egerben, 1999–2000-ben pedig Szekszárdon, Győrött, Debrecenben és Kecskeméten.
Menedzserszemléletű plébános a papi szerep változásairól
Kövesdy Zsolt kunszentmártoni plébánost felfedezte a sajtó, és valami okból a bulvárlapoknak különösen is kedvence lett. Talán mert oly nagy társadalmi aktivitás, ötletgazdagság jellemzi, talán mert jól társalgó ember, aki mindig szívesen elmondja, milyen projektekbe vágott bele, és mert érdekes, eredeti egyéniség. Legutóbb a plébánia drogprevenciós programja és egy házkutatás révén került a lapokba.
– Hogyan jellemezné magát? A plébános, aki mindent felforgat maga körül? Aki tele van ötletekkel, szokatlan módszereket alkalmaz, és sokak életét megváltoztatja? Aki feltűnést kelt, meghökkent, érdekeket sért? Mivel ért egyet, mivel vitatkozna?
– Én egyszerűen csak próbálok normális lenni, józanul gondolkodni. Minden, amit az elmúlt öt-hat évben itt tettem, csupán abból adódott, hogy körülnéztem, és megismerkedtem azzal a sok értékkel, amely ebben a városban van. Olyan erőforrásokkal, amelyekkel élni kell, és mégsem élnek. Ez olyan, mintha lenne egy kincsesládánk, de nem nyitnánk ki. Kunszentmárton mezőgazdasági város, ám a korábban evidens tudáskészlet, amely a földműveléssel, állattartással kapcsolatban általános volt, az elmúlt harminc évben – mint a kunszentmártoni születésű Barna Gábor néprajztudós felhívta rá a figyelmemet – feledésbe merült. Ezt képtelen helyzetnek érzem, és a leromlás biztos útjának. Éljünk az értékeinkkel, fedezzük fel őket újra! Ennek jegyében kezdtem tyúkokat, libákat tartani a plébánián, és tanulgatni, milyen teendők vannak velük kapcsolatban, ezért vettem tojáskeltető gépet.
– Legutóbb két kislány lett rosszul a városban herbáltól, kannabisz hatását utánzó szintetikus pszichoaktív szertől. Sajnos heti szinten előfordulnak nálunk efféle esetek – mondja a plébános. – De azt hiszem, semmivel sem vagyunk problémásabbak, mint bármely magyar város. Ami a fogyasztókat illeti, meggyőződésem, hogy a jelenség kriminalizálása nem segít. Már csak azért sem, mert a szerek jelentős része, amelyeket használnak, nem tartozik az üldözött drogok kategóriájába, nincsenek a tiltólistán, nem számít bűncselekménynek a fogyasztásuk és a tartásuk. Kötelességünknek éreztük, hogy lépjünk valamit, ezért vágtunk bele a drogprevenciós programba két munkatársammal, Kovácsné Szabó Katalinnal és Horváth Vivien Gyöngyivel. Úgy gondoljuk, hogy a rizikófaktorok számbavétele, a családok gyakori szétesettségével való szembenézés és az egészséges életre nevelés a feladatunk.
A plébánián nagy az élet. Gyakran érkezik vagy távozik valaki, egy kissrác pedig éppen nyomtatót szerel szét, a fém alkatrészeket szedi ki belőle. Valaki azzal ajánlotta fel a plébániának a nyomtatót, hogy megjavítható, csak egy kis baja van, de aztán kiderült, hogy nem lehet rajta segíteni. A kertben libák, tyúkok lófrálnak. Mint megtudjuk, a kis hittanosok gyakran megkergetik őket. Zsolt atya hisz abban, hogy tudatformáló ereje van, ha a plébánia állatokat tart. „Persze először egyáltalán nem tudtuk, mit kell kezdeni egy libával, és sokat nevettünk magunkon. Manapság viszont már tésztakészítő alkalmakat is szervezünk, amikor felhasználjuk a tojásokat” – mondja.
A főünnep evangéliumi szakaszának kiindulópontja Jézus kérdése: a tanítványok szerint kinek tartják őt a többiek? Kórusban érkeznek a különböző válaszok. Amikor azonban személyessé válik a kérdés – „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” (v. 15) –, csönd támad. Ez ugyanis olyasmi, ami távolságtartóan már nem megválaszolható. A kérdés immár közvetlenül a tanítványokhoz szól, minden bizonnyal ezért nem érkezik előre kész válasz. Péter az egyetlen, aki megszólal, s kimondja hitvallását: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (v. 16). A hit középpontját ragadja meg, s ezért e mondat nem származhat tisztán emberi megfontolásból.
Katekézis a liturgiáról
Elnézését kérem a kedves olvasónak, de egy reflexió erejéig vissza kell térnünk egy néhány héttel ezelőtt hosszabban, több cikkben is tárgyalt témánkhoz, a liturgia és az Úr igéje közti kapcsolat végiggondolásához. Nem egy templomban láttam, hogy az evangéliumot meghirdető pap vagy diakónus az „ezek az evangélium igéi” akklamációkor magasra tartja a nyitott könyvet, mintegy megmutatva azt a híveknek: „Nézzétek, ezek az evangélium igéi!” Bevallom, ilyenkor önkéntelenül is feltör bennem a válasz e ki nem mondott felkiáltásra: „Nem, az csak egy könyv, amit valóban tisztelünk, de nem azok az evangélium igéi!”
Az egyház nagy ünnepét tartjuk június 29-én: „a szent, dicső és mindenekfelett dicséretes” Szent Péter és Szent Pál főapostolt tiszteljük ezen a napon. Templomainkban az ikonosztázionon mindig jelen vannak a szentek között, sőt közöttük is a fő helyet kapják meg. Kimagasló tiszteletük azonban nemcsak ebben nyilvánul meg, hanem abban is, hogy közös ünnepük a legnagyobb ünnepek – a tizenkét lítiás ünnep – közé tartozik. Fő énekük, a tropár azonban – az egyház egészséges gondolkodásmódjának megfelelően – mégsem annyira őket állítja az ünneplés középpontjába, mint magát Jézus Krisztust. Igaz, kettős megszólítással kezdődik és kettős közbenjáró kéréssel zárul, de a középpontban mégis „a mindenek Uralkodója” áll.
Tehetős és tekintélyes család gyermekeként született a mai Törökország északi részén, Trapezuntban, 925 körül. Korán elvesztette szüleit, anyjának egyik rokona nevelte fel. Már fiatalon Bizáncba került tanulni, ahol jó képzést kapott a világi tudományokban is. Keresett oktatóvá vált, nyitva állt előtte a tudóspálya. Ám ő aszketikus, világtól elvonult életet akart élni. Amikor egy utazása során megpillantotta Athosz hegyét, vágyódás fogta el, hogy ott telepedjék le. Bizáncban megismerte Maleinaszt, a virágzó kolostor, Küminasz igumenjét (házfőnökét), és elmondta neki, hogy szerzetes akar lenni. Életét nemsokára Küminaszban folytatta. Négy év után elöljárói „a csendesség nagy harci állapotába” bocsátották, vagyis attól kezdve a kolostortól távolabb, remeteként élhetett egy cellában, kenyéren és vízen, kemény lemondásban.