Az est csöndjében

A gimnázium elutasító értesítése után plébánosom leültetett az asztalhoz, levelet diktált, fellebbeztem a kémikus végzettségű miniszterhez. A válasz pozitív sorokat tartalmazott, de akkor már távoli iskola bejegyzett tanulója voltam, ősztől latin osztályba jártam a ferences atyáknál, ahol nem „rosszindulatú” madarak röptére koncentráltam. A Galamb fölöttem virrasztott sugaras szárnyakkal.

Hallottam, az igazgatót többek panaszára később elmozdították: fölfelé buktatták. (Bevált gyakorlat.) A sínek közt körülvesz a csend. A szemaforok vakok, nem mozdulnak a jelzőszárnyak. Régi tárgyak. És vonatok sem járnak. Távolabb az angol elrendezésű parkban a barokk kastély zsindelyes tornyain megtelepszik a késő délután. A süllyedő napkorong visszaint, fénymozdulatára megszelídülnek a fák, a házak, az árván nyújtózó sínpárok éles vonalai. Hegedűszóként érkezik valami távoli dallam. Valóban zene, vagy csak „emlékek” életrajzából egy annak tűnő töredék? Takáts Gyula, a majd egy teljes évszázadot megélt költő bizonyítaná: zene ez, valóságos, éppen attól, akire gondolsz: Lavotta János ábrándjaiból, verbunkosaiból vagy lassúiból.

Lavotta a kastélyban húzta a Gyürkiéknél, vagy kétszáz esztendeje, téli estéken, jó falatokért, borért, miközben a házigazda: Pál indulatos írást fogalmazott Széchenyi Istvánnak a gazdaság tárgyában. Nem egyeztek, pedig mindkettő reformpárti főúr volt.


Változik a világ, az ember? Átérek a keskeny (biztos) hídon, a patakon. Már egészen megcsendesült a vidék, hallgatnak a rejtelmes halmok. A tisztuló víz hátrahagyja régebbi évtizedek rozsdás szennyét? Igen, ha az akarat, a szándék is cselekszik.

Kilencvenedik esztendejéhez közelítő nagynénémet a télen temettük el. Együtt voltunk mi, a még élő rokonok az elárvult házban. A templomban, a szertartáson a cigány kisebbséghez tartozó fiatal plébános tiszta, őszinte búcsúszavakat mondott. Nagynéném azzal az elkötelezettséggel ragaszkodott hitéhez, hogy időnként vitába keveredtünk. Tetszett nekem a meggyőződése, ha manapság azt mondjuk is: konzervatív. Mindig a modern angol, T. S. Eliot jut eszembe, aki elmondta- leírta, mi a konzervatív. A szellem energiája folyamatosan fejti ki hatását, nem lehet „félbeszakítani”. Sohasem a hit kérdéses. A vita róla olykor hasonlít a politikai nézetkülönbségekről szóló „párbeszédhez”, amely megbonthat családokat, barátságot. Még növekednünk kellene, s a növekedést ki adja? A szabadhatártalan bennünk lévő adottság. Sohasem hiányzik a teremtés szigorúnak tűnő rendjéből.

A két falkép-angyal a mellékoltár fölött a kedvencem – 1956 óta, amikor a székelyföldi Szilágyi János kifestette a templomot; a mellékoltár olajképe XVIII. századi. Vándorgyógy szerész család adományozta a középkori alapítású plébániának vagy másfél évszázada. A két angyal és az olajkép testvérkapcsolatban vannak. Az egyik angyal mutatóujját szájához emeli: csendet int. A vásznon Nepomuki Szent János adja magát vértanúságra, a hallgatás parancsa szerint. Angyal-festőnk felesége 1956 végén halt meg. Erdélyi asszony, aki nem bírta szívvel a nemzeti tragédiát. Férje nehéz könnyek közt mondta el. Angyala azóta nekem az a jelkép, amely a hallgatást a legmélyebb pontra viszi: a művészetére, amikor csupán szimbólumokkal lehet elmondani, amit az alkotó érez. Szőnyi István a kikötött ladik mellett virrasztó-szomorkodó halászt festette meg a bukás után, Juhász Ferenc a hét legnehezebb napjáról verselt, Vas István „szomszéd temetőkről”.

Abban az időben angyal másutt is feltűnt templomfalon. A száztíz esztendeje született Kontuly Béla, a „római iskolás”, ferencesek „házi” festője a közeli városban hagyta angyalok névjegyét, Szent József úrhajlékában. Képének távolságnyitó tekintete látomás dimenzió. József álmában hallja a szót: „Fuss Egyiptomba, vedd a gyermeket és anyját.” Hullámzó vonalak, zenei ritmusok jelzik a mélységet, a veszély halálosan komoly voltát. A vízió itt túllép a pusztán esztétikai bensőségességen. Az elvont lényeg megközelítése művészünk ars poeticája, hozzá a szín, a ritmus a sejtető „eszköz”. A bibliai történés egy nemzeté is. Farkas András, az énekmondó még XVI. századi veszélyek közt állította párhuzamba az Ószövetség történeteit nemzetünk történelmével, amikor hivatástudatunkat „vizsgálta”.

Átragyog a nyári fény fűzfák ágain, némely sugár keresztárnyékot rajzol; mélyebb tónusokkal az alkony és az est. A párhuzamokat továbbra sem oldja fel annyi évtized, esztendő. Ifjúkoromból az emlékezés eleven érzés minden évszakban, nemegyszer könny valamelyik név hallatán, vagy az akkori kényszerített némaságra ma is. És nem csillapodik békességben sem, amikor a kelő hold Estvéli hűs álommal elborítja A csendes éjnek angyalát.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..