Lelkiség

Mk 14,1–15,47

A virágvasárnapi szentmise evangéliuma Jézus szenvedéstörténete. A passió az evangéliumok legelőször kikristályosodott szövege, a legrégebben megfogalmazódott hagyomány. Nem Szent Márk stílusjegyeit viseli, és ebben az értelemben elüt az evangélium többi részétől, mert Márk átveszi a már készen megfogalmazott szöveget. A passió ősi változata feltehetően Jeruzsálemben keletkezett Krisztus után 36 előtt. A Márk-evangéliumban található passiószöveg ugyanis nem említi Kaifás nevét, hanem csak így utal rá: „a főpap”. Ez valószínűleg annak a jele, hogy a szöveg akkor kristályosodott ki, amikor még Kaifás volt a főpap.

A Római liturgia történetéből

„Krisztus életének misztériumai alapozzák meg mindazt, amit most Egyháza szolgái által a szentségekben kiszolgáltat, mert »ami Üdvözítőnkben látható volt, átment a szentségekbe «” – olvassuk a Katolikus Egyház Katekizmusában (n. 1115). Az utolsó félmondat idézet Nagy Szent Leó egyik, mennybemenetel ünnepén elmondott beszédéből.

Az V. század közepére, amikor Leó elfoglalja Péter székét, tulajdonképpen már kialakul a liturgikus esztendő, a legfontosabb két ciklusával, a karácsonyi és a húsvéti ünnepkörrel. A szent pápa munkásságának éppen a liturgikus esztendő ünnepeihez kötődő homíliák a legszebb gyöngyszemei, amelyek nem pusztán nagyszerű rétori és lelkipásztori vénájáról tesznek bizonyságot, de azt is jól mutatják, hogy a liturgia ünnepléséből kiindulva lehet talán a legelevenebb teológiát művelni.

Görögkatolikus egyházunkban a virágvasárnappal véget ér a szoros értelemben vett nagyböjt. Már csak a nagyhét szent eseményeinek átélése vár ránk, hogy aztán felszabadult örömmel tudjuk ünnepelni a húsvét szent ünnepét. Ha sikerült jól töltenünk „a böjt áldott idejét”, akkor ez az ünneplés valóban felemelő lesz. A virágvasárnapi kontákunk is ennek előízét érezteti meg velünk, amikor az istendicsőítésre irányítja a figyelmünket.

Jn 12,20–33

A Jeruzsálembe zarándokolt görögök közül néhányan ezzel a kéréssel fordulnak Fülöp apostolhoz: „Látni szeretnénk Jézust.” A Mester, meghallva ezt az igényt, nem válaszol rá, hanem látszólag törést okozva az elbeszélésben, hangjában ünnepélyes tónussal szólni kezd: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia.” Miről van itt szó? Arról, hogy a görögök kérésében jelet ismer fel Jézus, amely által az Atya azt üzeni számára: eljött a kereszt ideje.

A római liturgia történetéből

Az egyház liturgiája leginkább talán a szőlőhöz hasonlítható: sokféle fajtája van, színe a sárga és a vörös szinte minden árnyalatában pompázik, mindnek más az ízvilága, a zamata, mégis mindegyikből készíthető jó bor. Az egyház liturgiája sokféle liturgikus hagyomány és rítus gazdagságában él, mégis ezek ugyanannak az egyetlen és örök krisztusi liturgiának a megvalósulásai, ugyanannak az egyetlen üdvösséget adó misztériumnak az „arcai”. Az úgynevezett konstantini fordulat után (313) az addig az üldözések rejtettségében élő és nagyjából egy „ütemterv” szerint növekvő liturgikus élet a „szabadság klímájában” a római birodalom nagy kulturális, politikai és gazdasági centrumai körül egymástól eltérő módon és logika szerint bontakozik ki.

Lassan a nagyböjt vége felé közeledünk. Az ötödik vasárnap után az utolsó „igazi” nagyböjti hét következik. A nagyhét már egészen különleges időszak. Így bizonyos mértékig már vissza is tekinthetünk, mennyire volt gyümölcsöző számunkra ez a szent időszak. Ugyanakkor előre is nézhetünk, mert lelki és testi küzdelmeink még mindig hozhatnak eredményt. Aztán bátorítást is kapunk a végső nekifutásra, a győzelem megszerzésére. Fő énekünk, a konták ugyancsak erre serkent bennünket.

Szardíniai nemesi család fiaként született 1825-ben, ő volt a legfiatalabb Luigi Faà di Bruno márki tizenkét gyermeke között. Gondtalan ifjúsága volt, ugyanakkor a hívő katolikus családban már korán megtanulta, hogy a kiváltságok ellenére vagy inkább éppen azért segíteni kell a szegény, kiszolgáltatott embereknek.
Legkisebb fiúként katonai pályára lépett; részt vett a szárd–osztrák háború egyik utolsó, fontos ütközetében, a novarai csatában (1849).

(Jn 3,14–21)

A nyitott szívű farizeus, Nikodémus zsidó tanácsos éjnek idején felkeresi Jézust, mert hallotta tanítását és látta csodáit, s arra következtetett: ez a próféta Istentől jött, különben nem tudna ilyen csodákat művelni. Jézus megmagyarázza Izrael tanítójának, hogy újjá kell születnie vízből és (Szent)lélekből, ha be akar menni az általa hirdetett Isten országába.