Lelkiség

Emiliáni Szent Jeromos (Február 8.) – A velencei származású fiatalember a Boldogságos Szűz közbenjárására kegyetlen fogságból szabadult meg. Ezért a katonai pályát elhagyta, és Krisztus követője lett. Életét a kiszolgáltatott árvák és elhagyott gyermekek szolgálatára szentelte, ennek érdekében alapította meg a somascai rendet. Istenbe vetett határtalan bizalomban telt élete. A tevékeny szeretet gyakorlása jellemezte, és igyekezett minél gyorsabban cselekedni. Bergamo közelében, Somascában halt meg 1537-ben.

Urunk bemutatása (Gyertyaszentelő Boldogasszony) (Február 2.) – Az ünnep eredetét a mise evangéliumában halljuk. Eteria zarándoknő Útinaplójában (390) a jeruzsálemi egyház helyi ünnepének nevezi vízkereszt negyvenedik napját. A keleti liturgia Hypapantének, a találkozás ünnepének hívja Simeon énekére utalva (Fény a népek világosságára). Alexandriai Szent Cirill (†444) egyik homíliájában írja: „Égő lámpásokkal ünnepeljük a nap misztériumát.”

Jegyzet a kollekta margójára – Az évközi 4. vasárnap kezdő könyörgésében így imádkozunk: Urunk, Istenünk, / engedd, hogy téged egész lelkünkkel imádjunk, / embertársainkat pedig őszinte szívből szeressük. Visszacseng e szavakban a főparancs: Istent teljes szívből, lélekből imádni, a felebarátot pedig szeretni tartozunk. A könyörgés magyar fordításában a lélek és az őszinte szív azonban mintha csupán az érzelemvilágunk vágyát fejezné ki. A latin szövegben azonban a lélek helyett a mens szót találjuk (tota mente veneremur) az imádással kapcsolatban.

„Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában” – állapítja meg Jézus. A Mester tanítását hallgató názáretiek helyeslő szavai és csodálkozása igen hamar zúgolódásba fordult, sőt kis híja, hogy le nem taszították Jézust a szakadék széléről.

Ritka dolog, hogy két egymást követő vasárnap evangéliumi olvasmánya olyan szorosan összetartozzék, mint a múlt vasárnapi meg a mai szentmisében felolvasott evangéliumi szakasz. Jézus visszatér abba a faluba, amelyben nevelkedett. A falubeliek, régi ismerősei már hallottak arról, hogy másutt tanítóként fordult az emberekhez, csodákat is művelt közöttük. Most izgatottan várják szombaton a zsinagógába, hogy előttük is megnyilatkozzék.

Szent Pál apostol megtérése (Január 25) – A könyörtelen keresztény üldözőből Krisztus apostola lett a damaszkuszi úton. Erre az eseményre már a VIII. században külön ünneppel emlékeztek meg Galliában. A római kalendáriumba csak a X. században került be az ünnep. Az egyik legjelentősebb megtérés az egyház kétezer éves történetében, és jelzi a hívő ember számára is, hogy Isten kegyelme még a legelvakultabb embert is képes átformálni.

Szent Benedek szabályzatában, a zsolozsma elrendezésének szentelt szakasz végén a következőt kéri szerzeteseitől: „Vegyük tehát fontolóra, miként kell Isten és az ő angyalai színe előtt viselkednünk, és úgy álljunk a zsoltározáshoz, hogy szívünk megegyezzék szavunkkal” – ut mens nostra concordet voci nostrae (RB 19,67). A latin eredetit talán így lehetne még érzékletesebben visszaadni: hogy bensőnk megegyezzék hangunkkal.

Nagyon ésszerűnek és jogosnak tűnik a názáreti zsinagóga haragja és fölháborodása. Hogyan veszi a bátorságot ez az ács, József fia, hogy magát Istentől felkentnek, messiáskirálynak állítsa? És miféle örömhírt hirdet, és miféle szabadulást? Ki ő? Istennek gondolja magát, hogy kegyelmi esztendőt, minden adósság elengedését, minden bűn megbocsátását, „jóbel” évet hirdessen, azt a bizonyos ötvenedik, jubileumi évet?