Emlékszünk: Izajás könyvéből olvasott néhány sort, amellyel saját küldetésének tartalmát, jelentőségét fölidézhette. A mai evangélium már azzal kezdődik, hogy a fölolvasás után leül, és nagy figyelemmel „minden szem rászegeződik”. Magyarázata csak egyetlen mondat: „Ma beteljesedett az Írás, amely a fületekben cseng.” Véget ért tehát a várakozás ideje. Isten minden ígéretét beteljesítette azzal, hogy Fiát elküldte hozzánk. Mostantól fogva abban a mában élünk, amelyben mindaz részese lesz Isten szabadító kegyelmének, aki Jézushoz szegődik. A názáretiek örülnek. Csodálkoznak „a fönséges szavakon”, amelyekkel Jézus hozzájuk fordult. A görög szöveg lefordíthatatlan szépséggel a „kegyelem szavairól” szól. Talán azt a kérdést sem kell „szkeptikus megjegyzésnek” gondolnunk, amelyet a jelenlevők mégis fölvetnek: „Hát nem József fia ez?” Az ámulat megnyilatkozása ez, nem a kételkedésé. Annál meglepőbb, hogy Jézus hogyan folytatja a beszédét. Két közmondást idéz, amelyek csak félig-meddig illenek a tényleges helyzetre. A názáretiek büszkék rá, hajlandók lelkesedni érte; de azt várják tőle, hogy közöttük bontsa ki különös hatalmát, őket részesítse ajándékaiban. Jézus arra figyelmezteti őket, hogy az ő küldetése tágasabb, mint gondolják. Nem sajátíthatják ki maguknak, nem azért jött, hogy az ő kedvükben járjon. Isten üdvözítő tervét jött végrehajtani, amely átfogja az egész világot. Mint derült égből villámcsapás, nyári vihar, úgy támad a názáretiek lelkesedéséből elutasítás, gyilkos indulat. Jézus „átmegy közöttük”. De ez a hirtelen indulat már a „feszítsd meg!” sejtelmeit ébreszti föl benne. Körülötte „utolsókból elsők, elsőkből utolsók” lesznek (Lk 13,30), s csak az születik újjá, aki kész meghalni. Az mondhatja a magáénak, aki kész arra, hogy az övé legyen.
