A mens szót lehet a lélekkel is fordítani, azonban ez a lélek nem az anima, hanem az értelem, az ítélet, a józan megfontolás, akarat „lelke”. Tehát Istent minden értelmi hódolatunkkal akarjuk imádni. Úgy is mondhatnánk, hogy őt mindig az első helyre akarjuk tenni értékrendünkben, mind jobban megismerve akarunk neki megfelelő rangot biztosítani elménkben. Ebből a teljes értelmi hódolatból természetesen tettek is fakadnak, mert ha Isten van az első helyen, akkor akaratának követése már nem hangulati kérdés, hanem az ésszel felfogható egyetlen jó döntés. Az embertársak őszinte szeretete is pontosításra szorul. Az omnes homines minden embert jelöl – ellenségeinket is, nemcsak a barátainkat. A szeretet pedig (diligamus) nem elsősorban az érzelmi (amare) szeretet, hanem tisztelet, becsület értelemben található itt, amelyhez jobban is illik a módhatározó: rationabili affectu, helyes (jó)akarattal legyünk irántuk. Mert mindenkit „őszinte szívből” szeretni nem tudunk – érezzük ennek vállalhatatlanságát. Minden embert a megfelelő, őt megillető jóindulattal tisztelni, megbecsülni azonban már lehet. Ez magában foglalja a keresztény ember hozzáállásának széles skáláját társaihoz, ahogyan szüleit, házastársát, gyermekeit, barátait szívből szereti, munkatársait, lakótársait, hittestvéreit tiszteletben tartja, segíti, nem akadályozza életükben, ellenségeinek pedig nem kívánja vesztét, hanem irgalommal néz gyengeségeikre, nem tartja számon sértéseiket, és nem viszonozza azokat gyűlölettel. Ilyesféle dolgokat kérünk Urunktól, aki ismeri szívünk, akaratunk korlátait, de okos igyekezetét is.
