Iohannes Cassianus, a nyugati szerzetesség egyik atyja írja, hogy az egyiptomi atyák, amikor meghallották celláik ajtaján az imádságra hívó kopogtatást, azonnal indultak: ha valaki például írással foglalkozott, befejezetlenül hagyta a megkezdett betűt, még az ékezetet sem tette ki rá (Inst IV, 12).
Húsvét hatodik vasárnapja van, az evangélium Szent János könyvéből való, az utolsó vacsora termébe vezet. Jézus búcsúbeszédének néhány mondatát idézi. Első és utolsó szava a szeretetre mutat: „Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat… Aki szeret engem, Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magamat neki.”
Jézus az Atyához készül, de tanítványait nem hagyja magukra. „Kérni fogom az Atyát, és ő másik Vigasztalót ad nektek (az első maga Jézus!), az igazság lelkét, aki örökre veletek marad.” Búcsúbeszédében még négyszer visszatér ehhez az ígéretéhez, új és új vonásokkal gazdagítva a Vigasztalóra vonatkozó tudásunkat.
Óbudai Nyár. A fesztiválon a Szent Efrém Bizánci Férfikar bensőséges szólamhangzásait hallgattam. Hazánk egyetlen ilyen professzionális zenei együtteséét. De ki a kórus névadója?
A 325-ben megtartott niceai zsinaton, ahol hitvallásunkat Áriusz ellenében megfogalmazták, jelen volt egy tizenkilenc esztendős ifjú is püspökével: Niszibi Efrém, akiből később költő és egyházdoktor lett.
Alig egy esztendeje keresztelték meg. Hamarosan szerpap lett. Nem tudhatta, hogy egyszer így beszélnek majd róla az emberek: Efrém, a Szentlélek hárfája.
„Este lett, és reggel…” – olvassuk a Szentírás legelső soraiban. A teremtés egészét ritmizálja az idő kozmikus váltakozása, így az ember mint teremtmény is ebbe a nagy ritmusba lett „beleszőve” (!): egész világlátásunkat, a teremtés egészéhez, de magához az Úrhoz való viszonyunkat is meghatározza a mindenségnek ez a sajátos hullámzása.
A húsvét utáni negyven nap különleges idő Jézus és az apostolok életében. Ekkor nem kerül sor nagy néptömegeket megmozgató tanításokra, különös elrejtettség hatja át ezt az időszakot. Mi ennek az oka?
Az, hogy Jézus feltámadása lényegileg más, mint Jairus lányának, a naimi ifjúnak vagy éppen Lázárnak a feltámasztása. Ez utóbbiak korábbi földi életükbe térhettek vissza: minden ugyanúgy folytatódhatott számukra, mint előbb volt. Ugyanúgy megmaradt a betegség, a testi szenvedés tapasztalata, végső soron pedig az elkerülhetetlen testi halál törvénye is. Jézus azonban nem így támadt fel. Ő már a húsvéti új életet hordozza feltámadásában.
Jézus Krisztus feltámadásának örömében negyven napon át elmélyedve érkeztünk el mennybemenetel ünnepéhez, most pedig – ötven nap elteltével – pünkösd nagy titkait szemléljük. Pünkösd vasárnapján és hétfőjén a Szentlélek eljövetelére és a Szentháromság felfoghatatlan valóságára szegezzük tekintetünket. A hétfői ünnep evangéliumi szakasza két részből (Mt 18,10-20 és Mt 28,18-20) tevődik össze. Az előbbi többek között Jézus földi küldetésének lényegére mutat rá („Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.”), míg az utóbbi Jézusnak a tanítványokhoz intézett szavait tárja elénk: „Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá mind a népeket.”
Ferdinando Camon olasz író az oltárról elmélkedik egyik regényében: „Minden oltárnak megvan a maga köve. Minden szent kőben vannak ereklyék. S ily módon a világ minden oltárát összetartja egy kötelék, amit az egyház szentek közösségének hív.”
Il Santo – mutatja Pádua utcáján valaki, amikor a bazilikáról kérdezem. A Szent. Így hívják a főtemplomot patrónusáról, Antonióról, a legnépszerűbb szentek egyikéről. A portugál származású ifjú először az Ágoston-rendi kanonokok közé lépett, de amikor kolostora (a királyi!) politikai csatározásokba kezdett, nyugtalanná vált, s a szomszéd kolostor ferenceseinél keresett védelmet (a gazdagság ellen).
A zsolozsma imaórái az idő kozmikus körforgását követik: a huszonnégy órás nap egyes pillanatai az imádság kiemelt, védett időpontjaivá válnak. Ezek az időpontok az egyes napszakokhoz kötődnek, amelyek régtől fogva, amióta az időt felosztja, méri, különös jelentőséggel bírnak az ember számára.