A Páduai Szent humanizmusa

Egy életre a Poverello mellé szegődött. Titkának csak Isten a tudója. Legendái a nép száján már életében elterjedtek, de mindig azzal a meggyőző erővel, ahogyan Mantegna a XV. században a Madonnát megfestette Szent Antal és Bernardino társaságában. A templom főbejáratán, a boltíven a két ferences a művész szilárd vonalvezetésével jelenik meg. Nem mesterkéltség, keresett meditáció ez a kép, hanem az egyszerűség és a szegénység evangéliumi ihlete. Giottót kellene idehozni.

 

Belépve Pisano remekébe, a román és a gótika testvériségében nem a főoltárra, hanem a loggiás márványépítményre esik a tekintetem, ahol Sansovino reneszánsz terében a szent ereklyéit őrzik. Tömegáradat vonul fegyelmezetten, főlehajtva. Sok könnyel és ránccal teli arc, hogy megérintsék a márványt. Luther gondolatai villannak elém a szentek közösségéről, s persze Camon idézett könyve (Oltár anyámnak). Nem kellenek új legendák, amelyek azért keletkeznek, hogy hajhásszák a propagandát; a tisztelet váltja ki az emberből, hogy még többet mondhasson (a történelem számára is) az elszánt jellemekről. Az olaszok feltűnő bőbeszédűsége ellenére a hallgatás az Il Santóban érteti meg leginkább – több mint hétszáz év után – Antal „módszerét”, ahogyan szólni tudott a halakhoz, állatokhoz – Isten egyetlen nyelvén, melyet mindenki megérthet, ha akar.

A bazilika előtt, a téren cseppet sem zavar a „fekete macska”: Gattamelata szobra, a zsoldosvezéré, aki Narni néven, Foscani velencei dózse idején hadba szállt a venetói városok szabadságáért. Ha már a szabadság szóba jött, arról a másik függetlenségről sem kell elfelejtkezni, amelyet Antal képviselt. Mindenki számára elérkezik a pillanat, amikor rászorul mások segítségére. A keresztény akkor igazolja hitelességét, ha hittel fogadja a szegénység állapotát, nem tekinti kényszernek. De azt is tudja: nem a visszautasítás az erény, ha valaki( k) segítséget kér(nek). Néhány éve jelent meg olasz szerző által írt könyv: Kicsoda a Szentlélek? A szóban lévő szabadságról hasonlóan elmélkedik. Elgondolkodom: ha Szent Antal ma élne, hány telefont kellene naponta fölvennie – nagyon sokan hívnák.

 Az Il Santo a XIII. századtól úgy van jelen a városban, ahogyan a művészet több remeke. Nem az esztétikai érzéket, korstílust vizsgáló érvek szerint – Antal ilyenekre sohasem vállalkozott volna –, hanem a keresztény humanizmus értelmében, amely az egyszerűséget és a formát páratlanul egyesítette a szellem művével, amely képről, szoborról sugárzik. Tiepolo Szent Patrikképével pedig ezt üzeni: „Krisztus előttem, Krisztus utánam, / Krisztus alattam, Krisztus fölöttem, /Krisztus balomon. / Krisztus, ahol ülök, /Krisztus, ahol állok, /Krisztus, légy szívében mindenkinek…, / légy szájában mindenkinek, / minden szemben… / minden fülben…”

    Goethe írja útikönyvében, hogy megbámulta a padovai füvészkert 1585-ben ültetett pálmáját. A „természete” érdekelte, vagy a jelképe, amely mindig új az időben? Amint minden pálma az öröklét valóságára utal, s az ősi életfára, akként jelöli meg a határt is, ahol égi és földi találkozik az ember belső templomában. Padova bazilikája, az Il Santo ma is hirdeti, amit – keresztyénnek, kereszténynek, nem hívőknek – Ady üzen, amikor Szent Antalról tesz vallomást: „Mikor tudom, hogy / Vagyok az, aki voltam / S mikor az Ember / Jól be- és kibomoltan / Fetreng és őrjöng, / Száguld és szenved, / Hadd imádjam meg, / Én, a kálvinista, / A páduai Antalt, / A szentet.”