A hű szolga figyelme

 

A zsolozsma első imaórája, a vigília hagyományosan az éjszaka óráihoz kötődik. Noha a megújított zsolozsmáskönyvben már olvasmányos imaóraként szerepel és a nap bármely szakában végezhető, legalkalmasabb ideje vagy az éjszaka beköszönte után vagy annak vége felé van.

A sötétség, az éjszaka mindenkire hatással van. Hiába a mesterséges fény, az éjszaka megőrzi számunkra egyszerre varázslatos és félelmetes mivoltát. A zsoltárossal együtt ámulva nézünk fel az éjszakai égre: „Vizsgálom az eget, kezed művét, holdat, csillagokat: te alkottad őket” (Zsolt 8,4), és éles füllel hallgatjuk az éj zajait.

 A sötétség felébreszti bennünk ősi félelmeinket, általa kapcsolatba kerülünk a bennünk lakó sötétséggel, ellenőrizhetetlen erőkkel. Az éjjel az álom birodalma, amikor bizonyos értelemben kontrollt veszítünk az események felett, és olyan dolgok juthatnak szóhoz bennünk, amelyeket nappal hallgatásra ítélünk. Az éjszaka a várakozásé, a vágyakozásé is: a fényre, az új életre, a pirkadatra való várakozásé, amikor a dolgok majd visszakapják ismerős kontúrjaikat. Éjjel, különösen természetközelben élesebbé válnak érzékeink: a figyelmünk különösen is éber lesz, az átlagosnál nyitottabb a csendre.

Az egyház kezdetektől imádságra szólítja gyermekeit ebben a különös időpontban, amikor az emberek nagyobb része pihen. Éjszakánk kellős közepébe hívjuk meg Istent azzal a hittel, hogy „az éj sötétje nem sötét előtte” (138. zsoltár).

 Jézus hosszú, magányos imádságai éjszakába nyúltak, és első tanítványait is virrasztásra hívja. Az Ura hazatértét váró, kezében lámpást tartó, felövezett szolga azóta az imádkozó ember egyik legszebb képe. A hű szolga kitartó figyelmével készíti föl magát arra, hogy Isten beléphessen az életébe. Ebben a virrasztásban az idők végén visszatérő Krisztus utáni vágyakozásunk is ott van, az ő eljöttét siettetjük. Azzal, hogy megvonjuk szemünktől az álmot, életünk készségét szeretnénk kifejezni: azt a vágyunkat, hogy ébren találjon bennünket az idők végén visszatérő Úr.

A keresztény virrasztás ősmintája, minden vigília édesanyja a nagyszombat éjjeli liturgia, amikor mi magunk is meghívást kapunk abba az éjszakába, amely egyedül volt méltó, hogy tudja a napot és az órát, amikor Krisztus mint győző tér vissza a halál birodalmából.

A vigíliában megtapasztalhatjuk, hogy az éjszaka csendjét először felverő szó az imádságé: azé az imádságé, amelyet maga a Lélek ad a szánkra – ezért indítjuk a nap első imádságát a következő kéréssel: „Nyisd meg, Uram, ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse szavam!” Majd az Isten imádására felszólító, imádságra hívó antifóna (invitatorium) adja meg Isten dicséretére szánt napunk alaphangját: „Jöjjetek, imádjuk!” Izgalmas kipróbálni, hogy ne beszéddel vagy épp a hajnali hírek meghallgatásával kezdjük a napot, hanem Istenre irányulva.

Ha a zsoltározás a zsolozsma többi imaórájában is fontos szerepet kap, a vigíliaimádság másik jellegzetessége a hosszú szentírási szakaszok, valamint az egyházatyák vagy valamelyik szent írásaiból vett részlet felolvasása. Az éjszaka csöndje, ébersége tesz alkalmassá, hogy ilyenkor kitartóbban és odaadóbban időzzünk el Isten szavánál.

Az éjszakai virrasztás elidegeníthetetlen része a keresztény imádságnak, mert Istenben való létünk virrasztó és várakozó dimenzióit hordozza, amelyek csak ezáltal kaphatnak hangot. Próbáljuk ki, akár egyénileg, akár közösségben, tapasztaljuk meg az éjszakai ima jótékony erejét, tegyük az eljövendő Krisztusra való vágyakozást keresztény életünk részévé.