Lélekhárfás

Niszibi a mai Törökország délkeleti részén található, a IV. században Mezopotámia része volt, éppen a perzsa-római határon. Itt csaptak össze az ellentétek, amikor Róma és a perzsák érdekeiről volt szó. A tanult ifjú úgy állt a város közepén, „miként fiai közt a pelikán”, s amikor a háromszoros perzsa betörésre gondolt, gyöngéd szívvel írta le sorait, a Cantico niszibenát, a Niszibi himnuszokat. Tudta: az érdekeltségek többfélék lehetnek, s hogy egy uralkodó jellemét a politikán túl eszmei gyűlölködés is eltorzíthatja. Nehéz volt talpon maradnia „a Megváltó vérző lába mellett”.

A Kelet szerzeteseinek életmódját választotta. Barlangba vonult, mégis közösségben élt; spirituális iskola lett a barlang. Kivonulni, magányba zárkózni lehet, de az ismertséget senki sem képes elveszíteni. Efrémet ismerték. Az volt-e a titka, mint Szent Ambrusnak, Hildegardnak vagy akár a tévtant terjesztő Áriusznak, aki tévedéseiről zengzetes sorokat énekelt? Efrém szintén himnuszokat szerzett az igazság igéinek gyakoroltatására, s ezáltal irodalomalapítója lett a szír kultúrának. A békekötés után, amikor a római császár Niszibit (ma Nusaibin) átadta a perzsáknak, sok keresztény a római felségterületre költözött. Ekkor barátaival ő is Edesszába ment – iskolát alapítani. Régi írások Alexandria hírneves iskolájához hasonlítják „intézményét”, ahol a Biblia ismerete állt az első helyen. Sokáig úgy vélték, elvesztek az efrémi magyarázatok, újabb hírek szerint azonban megkerültek az eredeti szír szövegek.

Barlangi magányában eleinte zavarta az őt megkereső sokaság: elhatározta, hogy arrébb áll. „Angyalos legenda” mondja el, hogy ekkor elé állt az istenküldött, és rászólt: Hová menekülsz, Efrém? A válasza ez volt: A világtól. Vagyis csak az okot nevezte meg, a célra nem utalt. Az angyal szentírási szavakkal folytatta: Senki sem gyújt világot azért, hogy a véka alá rejtse, hanem hogy tartóra helyezze.

Efrém ezután kórust alapított, és énekeit – hangszeres kísérettel – népszerűsítette Edessze templomában. Ezzel lépett abba a himnusz-nemzetköziségbe, amely nem csupán a III. század vége felé kezdett gyakorlattá válni, hanem már az első keresztényekkel is, akiknek nem kellett sem mérték, sem ütem: a tartalom „gyújtotta fel az énekes kedvet”.

Izgatta Efrém fantáziáját a vetélytárs Bardazian és Harmoniosz. Az előbbi meghatározó személyisége volt Edesszának, kezdetben Róma-hű keresztény, aki ellenségnek tartotta a hamis tant, a gnóziszt, de a tudása „megakadt” a szabad akarat kérdésénél. Himnuszait, melyekben később megjelentek a gnosztikus elemek, mindenfelé énekelték. Efrémnek kellett az ellenpólust megteremtenie. Költői képekben fejezte ki hitét, melyet a niceai hitvallásban legkorábban ő hallott. Nem használt filozófiai fogalmakat; a görög nyelvhez viszonyítva anyanyelve, a szír sokkal egyszerűbb volt, ami ugyanakkor nehézséget is támasztott, ha kényes teológiai fogalmakat kellett világosan kifejeznie. Az Atya és a Fiú egylényegűségéről „énekelt”, hogy a Lélek tűz és szellem, az Eucharisztia pedig „az élő test”, és aki eszi, „az élet ajándékozóját veszi magához”. Jézusról ezt írta: „Fény és a fénynek Alkotója.”

Ma is meggondolkodtatnak a mondatai, melyeket akkor írt le, amikor testvéreire nehéz próba várt: 373-ban Valens császár, a kereszténygyűlölő bevonult Edesszába, és az arianizmust akarta a városra erőszakolni, amely Krisztus és az Atya egylényegűségét nem fogadta el. Efrém szavai ezek voltak: „Edessza elhagyta házait. Pásztorával a halálba sietett. Inkább meg akart halni, mintsem a hitétől elszakadjon. Adjátok oda a császárnak a várost, a falakat, a palotákat! Adjuk oda vagyonunkat, vérünket! De a hitünket soha ne adjuk el! Áldja meg gyermekeinket Krisztus!”