Jő kedvet várunk és kapunk

Szent Pál a Korinthusiakhoz írt első levelében arról ír, hogy a Szentlélek sokféle ajándékkal gazdagítja az egyház tagjait. Másutt meg arról, hogy ő a „gyermekké fogadásunk” Lelke. Arra bátorít, hogy – a Jézustól tanult szóval – Atyánknak szólítsuk Istent, és valóban gyermeki bizalommal forduljunk hozzá. Itt, a búcsúbeszédben tanítóként jelenik meg a Lélek. Mindörökre velünk marad, hogy emlékeztessen arra, amit Jézustól tanultunk, és annak mind mélyebb megértésére vezessen el. Neki köszönhetjük, hogy az evangélium nem holt tantétel, hanem élő, éltető igazság számunkra.

 De itt, az utolsó vacsorán saját visszatéréséről is beszél az Üdvözítő. Halni készül, de rövid idő múlva visszatér majd tanítványaihoz. Nem arra az eljövetelére céloz, amellyel a világ előtt jelenik majd meg, hogy ítéletet mondjon élőkön és holtakon, hanem a húsvéti föltámadását követő megjelenésekre: „Nem hagylak árván benneteket, hanem visszatérek hozzátok… Azon a napon majd megtudjátok, hogy Atyámban vagyok, ti bennem, és én bennetek.” Miközben ezeket mondja, már nemcsak a tizenkettőre gondol, hanem mindnyájunkra, akik hiszünk benne és szeretjük őt. „Kinyilatkoztatom magamat nektek!”

A húsvéti tapasztalatnak nemcsak azok a részesei és tanúi, akik Tamással megtapogathatták a Föltámadott sebhelyeit, hanem valamiképpen mindnyájan, akikhez a Lélek és az egyház tanúságtétele által a húsvét híre elérkezett. Némelykor vigasztalásra is szorulunk a világ gondjai közt, de inkább jókedvet, békét, bizalmat várunk és kapunk a Lélektől, aki az Atya és a Fiú ajándékaként átjárja és megeleveníti szívünket.