Lelkiség

 Fedezzük fel a zsolozsmát!

Minden istentisztelet egyik fontos eleme az ismétlés. Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra ugyanazokat a szövegeket imádkozzuk. Ismétlés nélkül nem lehetséges liturgia: az imádságban való részvétel egyik záloga az, hogy tudjuk, mikor mi következik, biztonságban ráhagyatkozhatunk az ismerős, otthonos mondatokra.

Nem kivétel ez alól az egyház hivatalos zsolozsmáskönyve, a Liturgia Horarum sem, amely lényegében négy hétre osztja el a zsoltárokat és más biblikus szövegeket. Vannak szerzetesközösségek, amelyek két vagy épp egy hét alatt imádkozzák el a teljes zsoltároskönyvet. A lényeg az ismétlődés.

A bárányokat éjszakára összeterelik egy őrizhető karámban, hogy a vadállatoktól megvédjék őket. Reggel a gondos pásztor kivezeti a rábízott állatait a legelőre. Ismeri őket és azok is ismerik az ő hangját. A közös bizalom lehetetlenné teszi, hogy bárki is tévútra vezesse, elterelje a juhokat. Bizalom bizalmat szül. Amikor pedig a pásztor nevükön szólítva kihívja juhait, előttük megy és vezeti őket a reggel frissességében, ki a szabadba. Ez a kép, melyet Jézus használ mindenképpen alkalmazható a beszorított emberekre. Beszorítva abba a kényszerbe, hogy mindig és mindenhol meg kell állni a helyünket és eleget kell tenniük az élet kisebb és nagyobb kihívásainak. Mindig, mindenhol, mindenkinek meg kell felelnünk. Összeszorítva lenni embertársainkkal, akik újra és újra megsebesítenek és mi is megsebesítjük őket, mert mi mindannyian olyan sebezhetők vagyunk.

Görögkatolikus lelkiség

A bizánci hagyomány egyik kevésbé ismert, mély és sokrétegű üzenetet hordozó ünnepe a húsvét és pünkösd közötti időszak (a szent ötvened) közepére eső ünnepfelezés napja. Az ünnep súlyát jelzi, hogy a bizánci liturgikus év nagyobb eseményeire jellemző módon egész ünnepkör kíséri e napot. Az ünnepre előírt evangéliumi szakasz (Jn 7,14-30) rávilágít e megemlékezés gyökereire. János evangélista arról számol be, hogy Jézus a zsidók nyolc napon át tartó sátoros ünnepére Jeruzsálembe ment. Először nem mutatkozott, majd az ünnep közepén megjelent a templomban, ahol zsidó írástudók heves ellenkezése közepette nagy tanító beszédet mondott. A sokrétegű ünnep megértéséhez tudnunk kell, hogy a zsidók számára a sátoros ünnep az év egyik legjelentősebb eseménye volt, amellyel a pusztai vándorlás emlékét idézték fel; azt az időt, amikor sátrakban lakva, víztől elzárva vándoroltak az Ígéret földje felé.

Béda, a tiszteletre méltó

Egyre fontosabb a múlt aranyháza… Ködös réteken őrzi teheneit Caedmon, a pásztor és a költő. Alig tudunk róla valamit, de aki számon tartja, annak számára már hírével messze jár: Béda, a tiszteletre méltó, vagy miként az általa is jól ismert nyelv, a latin mondja: Beda Venerabilis.

A VII. század szülötte – hazája Észak-Anglia – tudományával és ihletett poézisével tűnt ki akkor, amikor már Gergelyt – a kort himnuszokban lezáró pápadalnokot – jól ismerték: a reformátort, aki az egyházi műveltség összefoglalójaként megkapta a Nagy jelzőt.

Fedezzük fel a zsolozsmát! (4.)

Érdekes tanúságtételt hallottam egyszer egy szerzetes barátomtól. Közösségéből egy maroknyi csoportot, köztük e kedves ismerősömet is misszióba küldött az elöljárójuk. Amikor indulásra készen állt a kis csapat, barátom megkérdezte a vezetőtől, hogy mivel kezdjék a munkát az új, evangelizálásra váró területen. A vezető válasza mélyen elgondolkodtató volt: a zsolozsma nyilvános és ünnepélyes végzése legyen az első. Akár eljönnek a helyiek, akár nem, hangozzék fel arról a földről mindenkor a Szentháromság örömteli dicsőítése. A dicsőítés evangelizál, a zsolozsma pedig teret ad az evangelizációs, missziós küldetésnek.

A Biblia üzenete

Jézus szenvedése előtt mondott búcsúbeszédében feltárja apostolainak személye titkát: az Atyával való bensőséges egységét. A szinoptikus evangéliumokban fokozatosan vezeti rá övéit messiási mivolta igazi értelmére. Ateológus, János evangéliumában már az előszótól fogva egészen világos istenségének kinyilatkoztatása. A János-evangéliumban a zsidó vezetőkkel, írástudókkal és farizeusokkal vitatkozva kinyilatkoztatja, hogy ő a próféták által megjövendölt Messiás, aki Istentől jött a világ üdvözítéséért; ő a Fiú, aki egy az Atyával, és hozzá tér vissza, amikor küldetését befejezte.

Görögkatolikus lelkiség

A bizánci hagyományt követő liturgikus közösségek a húsvét utáni hatodik vasárnapon a vakon született ember meggyógyítását idézik fel. Az erről beszámoló leírás (Jn 9,1-42) János evangéliumában negyvenkét versből áll. Ebből magának a csodának az elbeszélése két vers. A többi egy küzdelem megjelenítése: egyik oldalon áll a gyógyult és a gyógyító, velük szemben a csodát befogadni képtelen, nem vakon született, de vaknak maradó, vakként élő emberek. Jézus szavai, az evangélium leírása, a liturgikus szövegek fordulatai mind-mind világossá teszik: a történetben nem csak egy vak szerepel.

Szentünk azok közé tartozik, akiket az irodalom és a zeneművészet – különböző századokban – újra meg újra fölidéz. Más és más megközelítésben igazolja: „Ártatlanságának egyszerűsége rettenetes, mint a tűz.” Bibliai lehet hozzá társítani azokat az ellentmondó képeket, amelyek csupán akkor tisztulnak ki a látás számára, ha egymás mellé sorakoztatjuk őket. Mindig van egy pont, ahol a szónak el kell hallgatnia. Ez az a küszöb, melyet kötelező csendnek nevez a misztika. Ekként gondolhatta Schiller, Jean Anouilh, Bernard Shaw vagy Maxwell Anderson, amikor az orleans-i szűzről írtak.