A búza közé keveredett konkolyról – nem sokat konyítva a botanikához – mindig csak a templomban hallottam. Most néztem utána és jöttem rá, milyen veszélyes gyomnövény: gyakorlatilag minden része mérgező. Ha a búzalisztbe keveredik, nemcsak élvezhetetlenné teszi, de nagyobb mennyiségben fogyasztva mérgezővé is.
Fedezzük fel a zsolozsmát! (1.)
Megrendítő élmény volt számomra, amikor jó néhány évvel ezelőtt arról hallottam, hogy az egyik egyházközségben a helyi protestáns lelkész együtt imádkozza a zsolozsmát a közösség katolikus plébánosával a négykötetes Imaórák liturgiája könyvünkből. E könyv magyar nyelvű hivatalos kiadása az idén húszesztendős, és áldom az Urat, hogy immár tizenkilenc éve én is felfedezhettem, micsoda mélység és gazdagság rejlik az egyház szüntelen dicsérő énekének liturgiájában.
VI. Pál pápa 1970. november 1-jén kelt, Laudes canticum kezdetű apostoli rendelkezésében, mellyel elrendeli az Imaórák liturgiájának használatát, a következő igazságra irányítja a figyelmünket: „A keresztény imádság elsősorban is az egyetemes emberi közösség fohászkodása; ezt a közösséget gyűjti maga köré Krisztus.
Húsvét estéjén a tanítványi csapat megfélemlített, a világtól elkülönült gyülekezet: elvesztette pásztorát, vigasztalanul elárvult, teljesen magára maradt (vö. 14,18). Jézus váratlan megjelenése feloldja elszigeteltségüket, szorongásukat, görcseiket. Az Úr, akárcsak húsvét este, mindig eljön egyházához, közösségeihez: hozzánk is, amikor kishitűségünkben magunkba kívánnánk visszahúzódni, amikor reménytelenségünkben magunkba akarnánk tokosodni. A félelem örömre fordul, amikor a tanítványok látják a vendég sebhelyes kezét és oldalát. Jézus önazonosságának és felismerhetőségének ugyanis nincs más jele, mint szenvedésének magán viselt „nyomai”. Aki most megdicsőült testben jelenik meg, azonos azzal, aki három nappal korábban a kereszten meghalt. A Feltámadottról szólni tehát ugyanazt jelenti, mint a Megfeszítettről, és ez fordítva is igaz.
János a Titok előhírnöke, az egyetlen, akit Keresztelőnek neveztek a kortársai. Izaiás próféta írta róla. „Nézd, elküldöm követemet, hogy előkészítse utadat…”
Andocson, a „Jánosok oltáránál” az oltárképen Nepomuki János, evangélista János és a Keresztelő barokkosan ábrázolt alakjához az utóbbi szülei, Erzsébet és Zakariás szoboremléke társul. A Keresztelő szőrruhás, akit korábban Illésnek „néztek”, hiszen bőrövet viselt. Az utolsó időben visszatér, hogy a Messiás hírnökeként fölkészítse népét az üdvösségre. A régi prófétaság szellemének megfelelő „új Illés támadt” személyében.
Vértanú Pongrác emlékének
Tájakon vándorló gyakran találkozik olyan keresztény emlékekkel, amelyek igazolásai az európai szellemiség fénykorának. Minden látható, tapintható megszentelt tárgy természetfölötti kincstár is: elgondolkodtat egy-egy felirat, valamely figyelmet fölkeltő vers, prózarészlet. Bölcsen jegyezte meg egy ifjú spanyol zarándok: „Szebb a durván kovácsolt vasfeszület, mint a festett gipszszobor, amely olyan, mintha marcipánból lenne.” Ez esztétikai minősítésnek tűnik, de valójában a benső élet meggyőző „dokumentuma”. A tartásé, mely sohasem édeskés, szenvelgő.
Éppen a szenvedés „tárgykörében” találkozni több, századokat megélt relikviával. Templomok mélyén, falaiban, egyszerű településeken sem hiányzik az efféle hitvallás, ahogyan mártíraktákból, legendákból sem a meggyőző mondat: minden hittel vállalt gyötretés magvetése jövő századok keresztény mezőinek.
Az emmauszi tanítványok a „csalfa, vak remény” áldozatai. Azt várták, remélték Jézustól, ami idegen tőle. Kellett, hogy csalódjanak benne. Az ábránd-Jézus eltér a valóságos Jézustól. Amíg ki nem ábrándulnak a maguk ábrándjából, addig az elképzelhetetlenül gyönyörű valóság: Jézus idegen marad számukra.
Azt olvassuk az evangéliumban, hogy „a látásuk fogva volt, ezért nem ismerték föl Jézust” (Lk 24,16). Látásuk önnön elképzelésük foglya lett. Mi volt az elképzelésük a názáreti Jézusról? Milyennek látták őt? Erről nehéz szívvel így vallanak az „idegennek”: „hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt; reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani Izraelt” (Lk 24, 9.21). Milyen értelemben gondolták őt hatalmasnak és Izrael megváltójának? Emmauszi értelemben.
Siena másik szentje
Szent Katalin és Bernardin nem voltak testvérek. Utóbbi akkor született, amikor Katalin meghalt. Közös erény tette rokonná őket: a bölcsesség. Isten hallgatásának megértése. Kierkegaard, a bölcselő írja: „Ne engedd, hogy valaha is elfelejtsük: Te akkor is beszélsz, amikor hallgatsz; add, hogy bízni tudjunk abban – várva jöttödet –, hogy Te szeretetből hallgatsz, miként szeretetből beszélsz. Így akár hallgatsz, akár beszélsz, mindig ugyanaz az Atya vagy, ugyanaz az atyai szív: szeretsz bennünket hangoddal és nevelsz bennünket hallgatásoddal.” Benső kaland ezt átélni, ahogyan Bernardino is átélte, a „beszédes”. (Így ismerték Itália-szerte: Bernardino.)
Szava tisztán hangzott, mint harangok esti zsoltára. Az ékes beszéd művésze volt, ezzel vonta magára a pápa és az áskálódók haragját, mert tudták, nem fölösleges egyetlen megnyilvánulása sem, hanem az igazság csöndje.
