A közgazdaságtan is jegyzi

Sienában az Il Campo – a főtér csöndesebb, mint Firenzében. A városház sem dacos, erőt árasztó. Siena a gótika ünnepi pillanata; sok százada a lakóit talán még meg lehetett különböztetni: ki a frankok leszármazottja, s ki viseli az etruszkok összetéveszthetetlen arcvonásait, melyeket a Villa Giulia római nagytermében lát az ember a síremlék házaspárt szemlélve. Siena a misztika városa. Katalin itt született, Bernardin( o) itt nevelkedett s vált „őshonossá”. Ő a márványhegyek közt született, Massában, Carrara közelében. Apja, a bányatulajdonos példáját nem láthatta, négyéves volt, amikor szülei meghaltak. Az örökséget neki kellett kezelnie, s ő, a bőkezű, nagylelkű ifjú, az egyetem hallgatója rövidesen áthúzott minden szabályt, amely egy kereskedő-bankváros életformájába illett. Aranyszabályként ezt írta le: „Annyi számodra a megengedett nyereség, amennyi a lehetséges veszteség.”

Tudta, az üzleti élettel együtt járó kockázat jogossá teszi a nyereséget, ami viszont nem kockáztathatja a lelki értéket. Így próbált ő normát adni a közgazdaságtudománynak, amikor az a termelőtőke fogalmát tisztázta, ekként vált az egyház szociális tanításának terjesztőjévé, vagyis az evangéliumnak, amely „mindenek forrása”.

Együtt élt az élőkkel – írják róla, a pestis idején a betegek gyámolítójaként kapta meg maga is a betegséget, aztán meggyógyult. 1402-t jegyeztek, amikor szétosztotta vagyonát és kolostori magányba vonult a minoritákhoz. Tudománya, tapasztalatai Poverello testvérközösségében Ferenc lelkületét súgták, s ő nem habozott. Hangszere a nyelv volt, himnusza – talán Bernát nyomán – Jézus nevének ujjongó ritmusa – prózában: „Nem ennek a névnek világosságával és jóízlésével hívott meg Isten az ő csodálatos valóságára?” Ezt a nevet hirdetni kell, hogy fényre kerüljön, ne pedig rejtőzzék…

Jézus nevének felirata legjobb helyen a szívünkben van. Bernardin által lett népszerű, közkedvelt a felirat: IHS (Jesus Hominum Salvator – Jézus az emberek Üdvözítője).

A sienai XV. századi mesternek, Sano di Pietrónak van egy táblaképe: Szent Bernardint ábrázolja, amint a főtéren prédikál. „A táblakép feltehetőleg a Compagnia della Vergine (A Szent Szűz Társulat) nevet viselő konfraternitás megbízásából készült a szent halálát (1444) követő években…” – írja tanulmányában Ádám Edina. A ferences öltözetű „szent fejét dicsfény koszorúzza, kezében egy táblaképet, úgynevezett tavollettát tart”.

A táblakép prédikáláshoz használt képi kellék segédeszköz volt, amely Krisztus említett monogramját ábrázolja. Készítése egy idő múltán megélhetési lehetőséget nyújtott.

Az 1400-as évek első évtizedében Bernardin prédikációjára sokan tűzre vetették csalásra buzdító játékkártyáikat. Mi lesz velem? – kérdezte kétségbeesetten az egyik kártyakészítő –, nem lesz miből megélnem! Bernardin magához hívta, és megtanította tavoletta-készítésre.

Amit Bernardin érzett-tudott, meghaladta korát, bár új váltásban élt a világ; összekapcsolta a két gondolkodást: a misztika – a lélek tája nem hiányozhat a legvalóságosabb pragmatizmusból sem, Jézus jó híre nem vonulhat középkori kolostorok csöndjébe: tereken kell hirdetni az igazságosság szociális alapjait, és gyakorolni azokat az emberek körében.

Véletlenül kapott szót – először, amikor szónokként valaki helyett be kellett „ugrania”. Vesztére? Attól kezdve bejárta hazáját, s bizony – mint mondta – a jogtudósok, a jog csűrői-csavarói, akik megmutatták hogyan lehet a törvényt kijátszani – aligha vették jó néven az arcukba vágott igazságot. De miként lehet vádolni azt, aki gazdag sorból vállalta a szegénységet? Népszerű volt a szegényeknél, becsülték a vagyonosok, háborús ellentétek csitultak el a közbelépésére, a nyomorultaknak, árváknak hely jutott a kórházakban, egy eladósodott várost mentett meg, hogy lakói a senki földjére ne kerüljenek. „Az elűzött paraszt, amikor ezt megtudta, nem jutott szóhoz az örömtől” – írta a krónikás.

Csak a szó művészetéből száműzhették Bernardinót, az igazság hirdetésének székéből. Márton pápa mondta ki a tiltást. Hogy mi volt a válasza? A csönd. Miséjén, zsolozsmája végzésekor az iniquitas (a gonoszság latin megfelelője) csöppnyi keserűséget se hagyott a nyelvén. Ismerte a türelem égő bölcsességét: várt és győzött. Belső harcai hitelesítették, amit ki nem mondott: a vádat, hogy így is lehet, mert a lázadás az egyház dolgaiban nem áldást hozó felleg, hanem szakadást hasító villám.

Bernardin hidat épített, az élet ellentétei közt pillért, amelyre a szeretet és a megértés íveit szerelte: átmehetett rajta császár és a pápa, a bankár és a szegény paraszt.

Az Il Campón a gótikus városháza harmadik emeleti ablakívei közt áll a szobra. Csupa kiegyenlített ritmus, mint egy kőbe merevített XV. századi motetta vagy Agnus Dei annak jeléül, hogy az irgalom és az igazság szolgálata kezdettől a világ megmentője minden században, az ember aránya és fénye, mint a gótikus stíluseszmény, és forrása a Szépség, a Szeretet, amelynek hiányát érezve sohasem késő Ágostonnal keseregni: „Pulchrum sero te amavi – Szépség, későn ismertelek.”

Ez Bernardin esztétikuma, a közgazdászé, az okos életművészé.

A bankárváros Szent Ferenc- temploma teraszosan hajlik a völgy felé, a Dóm térre néz Bernardin oratóriuma. A barátok templomában misézhetett 1432-ben a szent a mi Zsigmond királyunknak, aki kilenc hónapi sienai tartózkodása alatt egyetlen misét el nem mulasztott, egyetlen szót el nem felejtett, amit Bernardintól hallott. Ki tudja, nem itt kell-e keresni a nyugtalan császár és király folytonos töprengéseinek egyik okát a szenvedés, a halál, a kereszt körül. Pohárnoka: Lőrinc (a Pokoljáró) talán az ő instrukciói alapján építtette a különös gótikus szentegyházat a Mátra alatt, Tar községben.

Valahányszor ott járok, a történelem és Isten csöndje szentélyében az jut eszembe, amit egyszer jól megjegyeztem: nem szűnik meg az ember „történeti” lenni. A valóság és a valóságon túli lét állampolgára. Vagyis sohasem véthetem el: két lábbal a földön járva mit jelent az igazság, a bölcsesség csillagzatára figyelni.