Szent Johanna szeretetmáglyája

A zene sem hallgat. Elég csupán az elkötelezetten keresztény Paul Claudel költői forgatókönyvét oratóriumba foglaló Honeggerre gondolni. Claudel történelmi, lélektani tablóit csak hitelesíti a költő kezdeti tartózkodása, amikor misztériumjáték megírására gondolt. Később – mint bevallotta – rádöbbent a Johanna alakját övező (szent) titokra. Felejthetetlen percei az oratóriumnak a gyermekhangon megszólaló sírfeliratnak beillő szentírási gondolat, drámai következtetés: „Nincs nagyobb szeretet, mint föláldozni az életet azokért, akiket szeretünk.” Aki ismeri a zeneművet vagy a forgatókönyvet, bizonyára ugyanazt érzi, amit csak a hit hangján lehet elénekelni a Trimazo-dalban, amely ugyancsak gyerekek ajkáról hangzik: „Adjatok kevéske lisztet, egy kis tojást, nem enni, nem inni, hanem hogy gyertyát gyújthassunk a Szent Szűznek.” Innen már Johanna folytatja: „A gyertya én leszek.” Mária válasza: „Elfogadom ezt a tiszta lángot.” És felcsapnak a máglya lángjai…

 

A XV. század Jeanne d’Arc kora. A százéves háborúé. Az egyszerű parasztlány 1412-ben született Domrémyben. A máglya tüze 1431. május 30-án lobbant fel. Mindössze tizenkilenc esztendő kellett a leánynak az „életrendelésben”, hogy hazája hősévé, majd védőszentjévé váljék. Ez tipikus példája annak a benső igazolásnak, hogy a „kereszténységen kívül sehol sem esik egybe az isteni igazság és a lelki út egy ember objektív jelenlétében” (F. Varillon). Mi ez az egybeesés? A szeretet, amely vezeti a tekintetet addig a pontig, „ahol a gesztusokon és a szavakon túllépve elérjük a remegő lelket”…

Jézus élete mi volt? Kereszt és vértanúság. Életébe lépni nem más, mint megélni azt, amit ő, amikor közönybe, rosszhiszeműségbe ütközött. Ha valaki fölméri a távolságot „az emberi hivatás magasztossága” és a szabadság sajnálatos használata között, amikor látja (Claudel szavaival) „a bennünk magasba feszülő szándékot, melyet Isten szüntelenül fölfakaszt a lelkek középpontjában”, megsejti Szent Johanna rendíthetetlen ragaszkodását ahhoz a szabadsághoz, amely sohasem nyomorult, sajnálatos. Kontrasztok útvesztőit látta maga előtt, mégis hangoztatta: hallotta az égi „utasítást”, kérést, hogy szabadítsa fel hazáját az angol uralom alól, és segítse trónra VII. Károlyt. Amikor győzelmes csaták során ez sikerült, az volt a vád, hogy a korona egy „elítélt eretnek” segítségével került a királyi főre. VII. Károly ekkor úgy döntött, hogy Rómához fordul perújrafelvételért. A pápa, III. Kallixtusz elrendelte ezt, és Johannát ártatlannak nyilvánították. 1920-ban avatták szentté.

Szülőhelyének múzeumában a zarándok átgondolhatja: „Orleans sorsán függött az egész királyság.” Az egyetlen független város volt a Loire vidékén, tehát stratégiai hely.

Hazafiasság, hősiesség, nemzeti ethosz egyesül Johanna életében, melyet az idő évek számában alig érint, s bizonyára ez is meghatározza helyét a történelmi értékelésben, amelynek számára ma sem egyértelmű az alakja. Leginkább a nyugati kultúrára tett hatását emelik ki. Hazájában az elszántság jelképe.

Érdekes az a történészi megfigyelés is, hogy a boszorkányság vádja biztosította a védelmét és szentségének hírét; napjainkig az erős nőt, a tetterőst látták, látják (?) benne, pedig nem volt feminista. Kereszténységben gondolkodott, tudta: az önszeretet igazán nem szeretet, hanem tetszelgés, még a politikában is önzés, afféle „rongyrázás”, mivel nem az elfogadás alázatosságára, hanem a magamutogatásra törekszik.

Szent Johanna sohasem kisajátítható.