Az elhivatottság s a kultúra lelkületével

 1164 esztendőnek kellett eltelnie, hogy a Caffé Greco nevezetes római vendége,  – a „vatikáni pap”, aki finom szövésű latin verseket írt a XIX. század végén – XIII. Leó néven a pápai székben kimondja az egykori költőtársról: tiszteletre méltó; nem csupán a költészetben, hanem az egyházi tudományban is: tanító. Bédát idézem fel a római zsibongó utcazajban, aki hihetetlen memóriájával elkezdte az „angol krónikát” valahol Julius Caesarnál. 735-öt írtak, s elkészült a szerzetes angol egyháztörténete, a középkor egyik nagyszabású emlékkönyve.Pecci

 

 Northumbria királyságának gyermeke bizonyára árva volt. Bencés kolostor fia lett, Angliában a híres, a jarrowi könyvtárat látogatta, és mindent elolvasott. Tizenkilenc évesen már diakónus. Tizenegy esztendőnek kellett eltelnie, hogy fölszenteljék az Úr közös asztalának szolgálatára, de közben már tanított és írt: helyesírási könyvet, grammatikát és könyvet a rímek művészetéről. Igazi szobatudósnak tűnt; nem is hagyta el kolostorát, csak amikor Jarrowba helyezték. Mégis: az élet sűrűjébe láthatott. Az egyház hanyatló napjának halvány sugarait szemlélve azt írta a yorki püspöknek, hogy rendezze egyházmegyéjét, mert túl sok a kolostor, egyes „jótevő” alapítók csak arra figyelnek, ami a törvényből adódik: telepíts kolostort, hogy megtarthasd a kedvezményeket, amelyek téged illetnek… Béda azt is szóvá tette, hogy ugyanakkor túl kevesen élnek az egyházi „kiváltságokkal”: a szentségekkel, s X. Piuszt megelőzve hirdette a gyakori áldozást…

Tudományában, lelkületében Szent János-i mértékű volt: szerette a kedves apostolt, utolsó napján (735. május 26-án) is az ő evangéliumát fordította. Éppen áldozócsütörtök előtti nap volt. Este hívatta társait, hogy jöjjenek a cellájába, mert végrendelkezik, és szétosztja „vagyonát”. A poéta Béda bőkezű volt: pár szem bors, zsebkendő, csupán néhány szem tömjén jelentette a tulajdonát. Mégis a legtöbb: a szíve volt mindegyikben.

A Barchetta szökőkút muzsikál a Piazza di Spagnán. Kinyíltak az orchideák az Örök Városban, a spanyol lépcső fehérben és rózsaszínben fénylik. Béda zsoltára „mormol” a Szentháromság szentélyében, fiatalok seregletében:

    Zengd az Egekben-ülőt, a Mennydörgőt, fiatalság!

    Légyen az Isten nagy neve minden századokig áldott!

    Napkeltétül az Úr erejét dicsérni ne szűnj, és

     napnyugtáig a himnuszokat zengetni ne fáradj!

    Minden nemzetekben fölül van az Isten, egeknek

     csillagokat-termő terein túlérő koronája

     Trónja magas, de nem ing soha. Istenhez ki hasonló?

    Mégis egen s földön szelíden néz a kicsinyekre.

A vers klasszikus sorainak keménységét lírai bensőség oldja, amely itt imádság, s mintha Schiller Örömódájának tónusát is átvenné a fordító (Babits), a kozmikus mámor dallamát Isten dicséretében. De valójában Dávid király hangja ez.

S hadd jöjjön az egyháztanító címet Bédának adományozó Leó, a „mindenki hazája” – városában. A családra gondoló pápa, akinek himnuszában Béda tömjénszeme illatozik:

    Már a templomban lobog a szövétnek,

    Zöld füzérekkel koszorús az oltár,

    S jámbor ünneplés nemes illatával

    Füstöl a tömjén,

    Zengjük-é az Úr örök Egyszülöttét

    S földreszálltának gyönyörű kegyelmét?

    Zengjük-é Dávid fejedelmi házát

    S nagy nemes díszét?

Leó himnuszaiban gyakori a három kifejezés. A szent családot jelenti. Béda pedig a Minden-Egy névvel dicséri a Szentháromságot. Mindkettőjük művében az örök otthon békessége ragyog. Izzasztó munka, földi próbák közt az áldozat a családokért, az emberiségért.