Lelkiség

A biblia üzenete

Mt 5,13–16A hegyi beszédben – mindjárt a boldogságok egyetemes igazsága után – Jézus személyesen szólítja meg a tanítványokat, tehát minket is, hogy váljunk a föld sójává és világosságává (Mt 5,13–16). De mit is jelent ez?

Azt tudjuk, hogy a só ízesít, tartósít. Alapvetően azt is tudjuk, hogy a mi feladatunk, hogy a világot mindenki számára élvezhetővé tegyük, úgy, hogy közben őrizzük, védjük magunkban jézusi meghívásunkat. Hiszen egyedül a megtalált és követett élethivatásunk tesz boldoggá, és e nélkül értelmetlen, irányvesztett, sodródó marad életünk.

Katekézis a liturgiáról

Az egyik vasárnap, családos mise után egy négyéves kisfiú, Boti jött oda hozzám, és nekem szegezte a kérdést: „Téged ki kért meg arra, hogy te legyél itt a Jézus?” Boti a maga módján nagyon is jól megérezte, amit a zsinat liturgikus konstitúciója így fogalmaz meg: „[Az üdvösség művének] végrehajtására Krisztus mindig jelen van egyházában, kiváltképpen a liturgikus cselekményekben. Jelen van a szentmise áldozatában, mind a papi szolga személyében, mert »az áldozatot ugyanaz mutatja be most a papok szolgálata által, aki a kereszten önmagát feláldozta«” (SC 7).

görögkatolikus lelkiség

A bizánci egyház negyedik hangú feltámadási tropárja – mint a többi is – rendkívül gazdag teológiai gondolatokat tartalmaz Jézus Krisztus feltámadásáról, illetve annak következményéről. Ez a himnusz három részre osztható, és teljes szövegét elárasztja Krisztus feltámadásának örvendetes híre.

Az első rész egyszerű helyzetbemutatást ad: „A föltámadás örvendetes hírét az angyaltól megtudván az Úr tanítványai, és az ősi átok elvetéséről értesülvén” látjuk ezeket a tanítványokat. Ha viszont az eredeti szöveget nézzük meg, akkor észrevesszük, hogy itt bizony az említett „Úr tanítványai” nőneműek. Tehát a kenethozó asszonyokról van szó. Azokról, akik elsőként részesülhettek az örvendetes hírben. Az angyal kérdezte őket, de tüstént bizonyságot is tett nekik: „Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt” (Lk 24,5–6). Ők lehettek tehát azok, akik elsőként értesültek Jézus Krisztus feltámadásáról.

A hét szentje

Gazdag földműves család ötödik gyermekeként született egy horvát faluban, Brezarićban, 1898. május 8-án. Zágrábban érettségizett. Az
I. világháború alatt behívták az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregébe. Fogságba esett, majd csatlakozott a Habsburg-uralom ellen harcoló délszláv önkéntesekhez. 1919-ben hazatérve agráregyetemre járt a horvát fővárosban.

A biblia üzenete

Megdöbbentő, hogy áldó imájában Simeon rabszolgának (dulosz) mondja magát, az Urat pedig a deszpota névvel szólítja meg (Lk 2,29). A deszpotosz félelmetes, mindenek feletti teljhatalmú parancsolót, pejoratív értelemben zsarnokot, kényurat jelent. Ez a megnevezés sehol máshol nem szerepel az evangéliumokban. Istenre vonatkoztatva az egész Újszövetségben csak néhány helyen fordul elő. A Római Birodalomban a béres vagy a rabszolga szólította így a gazdáját, rabtartóját.

Katekézis a liturgiáról

Mennybemenetele előtt Jézus kettős evangelizációs küldetést adott apostolainak: egyrészt tegyék tanítványaivá a nemzeteket, másrészt kereszteljék meg őket a Szentháromság nevében (vö. Mt 28,19). Az egyház tehát nemcsak a tanításra kapott megbízást Krisztustól, hanem olyan rituális cselekmények végzésére is, amelyek által hús-vér életté, valósággá lesz bennünk az, amiben hiszünk. A hit nem pusztán a fejben vagy az érzésvilágban lezajló dolog, hanem olyan valóság, amely mindenünket bekapcsolja az istenkapcsolatba: testünket, életünk korszakait, az év napjait, a mindennapok óráit és pillanatait, a különböző életállapotokat, az üdvösségünkért való küzdelmeinket, kudarcainkat és örömeinket, elesettségünk állapotát.

görögkatolikus lelkiség

Amikor görögkatolikus egyházunkban február 2-án Jézus Krisztus templomban való bemutatását ünnepeljük, általában kevés hangsúlyt fektetünk arra, hogy az ünnepet megalapozó eseményben áldozatbemutatás is történt. Jobban előtérbe kerül az a mozzanat, hogy a negyvennapos csecsemő Jézus találkozott a földi élettől búcsúzó, aggastyán Simeonnal. S az ünnep éppen erről kapta az elnevezését is: a ­Találkozás ünnepe lett. A gyertyaszentelés látványos eseménye a IV. századra nyúlik vissza. Így nem véletlen, hogy a magyar egyházban a Gyertyaszentelő Boldogasszony elnevezés is elterjedt. Sőt, még a Tisztulás ünnepe címet is felvette ez a nap. Nos, mindezek mellett érdemes az áldozatbemutatásra is felfigyelni.

A hét szentje

Szudán Darfur tartományában született 1969 környékén. Eredeti nevét az őt ért traumák hatására elfelejtette, de amennyire vissza tudott emlékezni, kisgyermekként gondtalan, vidám életet élhetett. Kilencéves volt, amikor arab rabszolga-kereskedők fogságba ejtették. Láncra verve kellett gyalogolnia kilencszázhatvan kilométeren keresztül, alig élte túl az erőltetett menetet. Elrablói nevezték el Bakhitának, ami „szerencsést” jelent. Egyik este, miután őrzőjük levette béklyóit, kihasználva, hogy a „barakk” ajtaja nyitva maradt, elszökött. Éjszaka a fákra menekült a vadállatok elől, de a napokig tartó menekülésben annyira legyengült, hogy hamarosan újra elfogták. A rabszolgapiacon egy vagyonos arab vásárolta meg, majd három hónappal később egy török tiszthez került. A testére bélyeget sütöttek, a tetoválás és a kínzások nyomait élete végéig viselte.