Lelkiség

Mennyire rászorulunk mások segítségére az élet minden területén! S ha komolyan vesszük életünket, tudjuk, hogy a mennyeiek segítségére is szükségünk van. Ezért szombatot, a hét utolsó napját – mert hiszen a vasárnap az első nap, a feltámadás napja – görögkatolikus egyházunk a szentek tiszteletének szenteli. Természetesen a „legszentebb, legtisztább, legáldottabb” Istenszülő áll ebben az első helyen. Utána azonban az „apos – tolok, próféták, vértanúk, püspökök, szerzetesek és igazéletűek” következnek – amint azt a nap fő éneke, a tropár megfogalmazza, illetve megénekelteti a hívekkel. Az ilyesfajta „kategorizálás” vagy felsorolás nem idegen a bizánci egyház liturgikus világától. Jelen van a zsolozsma rendjében: az „Üdvözítsd” ekténiában még ennél is hosszabb felsorolást hallhatunk. S ez nemcsak a reggeli istentiszteletben van így, hanem a nagy ünnepek előtti lítia szertartásában is, ahol a buzgó könyörgések után a kenyér, a búza, a bor és az olaj megáldása zajlik. Lehet, hogy a magasztos gondolat mellett (minden szentet tisztelni kívánunk) benne van egy sokkal hétköznapibb is: az afölött érzett aggodalom, nehogy valaki is kimaradjon közülük a tiszteletünkből.

Az Osztrák–Magyar Monarchia területén született Castelnovóban (ma Herceg Novi), 1866. május 12-én. Egy horvát nemesi család tizenkettedik, utolsó gyermeke volt, s a keresztségben a Bogdan nevet kapta. Eleinte jómódban éltek, ám idővel elszegényedtek. A nehézségek ellenére megmaradtak a hitben, és Bogdan szeretetteljes légkörben nőtt fel. Kiskorától krónikus ízületi gyulladásban szenvedett, ami kihatott növekedésére és beszédére is.

Isten kovászává lenni. Ez a keresztény ember és az egyház hivatása is. Ehhez nélkülözhetetlen „a szívbéli bizalom”. „Ha a szívbéli bizalom lenne minden dolog kezdete, akkor messzire, nagyon messzire jutnál, akkor a békesség és bizalom kovásza lennél, behatolnál az emberiség sivatagaiba, összefognád a széthullni látszó közösséget is” – tanítja Roger testvér. A szívbéli bizalom kaput nyit Isten erejének, uralmának, Isten országának. A bizalom abban, hogy „az Úr a mi segítségünk, aki az eget és a földet alkotta” (Zsolt 124,6), és hogy „aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül” (ApCsel 2,21). Bizalom abban, hogy éppen erőtlenségünkben siet segítségünkre a Lélek (Róm 8,26).

Katekézis a liturgiáról

A liturgikus évről I. Az idővel kapcsolatos tapasztalataink nagyon különbözőek, mégis vannak közöttük hasonlóságok. Manapság például a munka világában vagy a gyermeknevelésben megfáradva sokan úgy érzik, hogy időprésben élnek, hajnaltól éjszakáig, hétfőtől vasárnapig minden percük be van osztva, nem urai az idejüknek. Az ember régóta próbálta szavakba önteni ezt a tapasztalást. A kezünk közül kifolyó, múló, s végül a halálba vivő idő görög istensége Kronosz, aki felfalja saját gyermekeit. A népszerű meseregény, a Momó, vagy nem is olyan régen a Lopott idő című film is annak próbáltak utánaeredni, persze metaforikusan, hogy hová folyik el a drága időnk, ki teszi rá a kezét, s hogyan szerezhetnénk vissza az uralmat fölötte.

Görögkatolikus egyházunkban július 20-án Szent Illés prófétát ünnepeljük. Annak ellenére, hogy az Újszövetség többször is Mózessel együtt említi (mert Illés a prófétákat képviseli, Mózes pedig a törvényt); hogy az Úrszínváltozás eseményénél is együtt képviselik az Ószövetséget; és hogy az evangélium Keresztelő Szent Jánoshoz hasonlítja az Úr második elő követeként, az egyház mégis egyedül Illésnek szentel nyilvános templomi ünnepet. A fő ének, a tropár némi magyarázatot ad erre a tényre. Énekünk – a bizánci egyház költészetének egyik sajátosságát felhasználva – többszörös jelzővel bemutatja szentünket, majd egy ténymegállapítást közöl, végül pedig ehhez kapcsolódó kéréssel zárul.

A III–IV. században először Egyiptomban, majd Palesztinában, Szíriában és KisÁzsiában új életeszmény alakult ki: mind többen a pusztába mentek imádkozni, böjtölni. Ezeken a területeken dolgozták ki a későbbi kolostori élet modelljét. „A kereszténység új hőseiről”, a szerzetesekről szóló hír hamarosan elterjedt a Római Birodalom nyugati részén is. A szerzetesi életforma elterjesztésében Cassianus szerezte a legnagyobb érdemeket.

Jézus szeret példabeszédekkel tanítani. A példabeszéd elgondolkoztatja hallgatóit. Szavai előbb belesüllyednek az ember szívébe, ott működni kezdenek, átalakítják, és végül kinő belőle az Isten országa szerinti élet. Ezért Jézus szívesen szólt példabeszédeiben a magokról. Ezek növekedését befolyásolja a termőföld minősége, a napfény és az időjárás, szárba szökkenésük legfőbb oka mégis a bennük rejlő csodálatos dinamika: egy élettelennek látszó, kemény kis magocska egyszer csak alakulni kezd, megmozdul, és kihajt belőle a magasba szökő szár, a zöld levelek, a színes virágok, majd végül a termés, amely hordozza és továbbadja az életet. Jézus példabeszédeiben nem szerepelnek harcos angyalseregek, csaták, háborúk, öldöklések. Szépen, békésen növekednek a magokból sarjadt növények. A növekedésnek vannak ugyan veszélyei és akadályai is, de végül győz az élet, és bőséges lesz az aratás.

Jézus hallgatóinak hétköznapi életéből veszi példabeszédeinek anyagát: hallgatóságában a férfiak többsége kérges kezű földműves vagy halászember volt, az asszonyok pedig családanyák, akik értettek a kenyérsütéshez és a ruhafoltozáshoz. Ezeknek az embereknek az életébe hoz Jézus valami egészen újat: Isten országa eljövetelének örömhírét.

Katekézis a liturgiáról

Azt hiszem, a korábbi korok gyermekeihez viszonyítva a ma emberére sokkal jellemzőbb annak igénye, hogy csakugyan átélhesse, amit tesz vagy amiben részt vesz, az élményt jelentsen számára. Ez nyilván a pozitív, építő jellegű eseményekre, jelenségekre vonatkozik, s az Úrral való kapcsolatunkra hatványozottan igaz. Számtalanszor osztják meg velem a hívek, mennyire erős bennük a vágy, hogy „érezzék” az Úr jelenlétét, hogy a liturgia igazi találkozás legyen számukra, hogy tapasztalható legyen a liturgikus cselekmény során a megtisztulás, a feltöltődés.