Múló idő sodrába áll…

Az emberek idejét szűkmarkúan mérő és felhalmozó bankárok, vagy a másoktól elvett időt szürke dohánylevelekké szárító, szivarrá sodró, és semmibe füstölő hivatalnokok jó képei annak, hogyan lesz számunkra az időbeli lét rabsággá, az óramutató forgása, a naptár lapjainak lehullása miként válik fenyegető visszaszámlálássá, s az élet ígéretével teli percek hogyan változnak élettelen robottá.


Az idővel kapcsolatos másik, szintén szubjektív, mégis közös tapasztalásunk, hogy amint előrehaladunk az életkorban, úgy válik egyre gyorsabbá az órák, a napok, az évek múlása. Zerka Moreno, a pszichodráma egyik nagy alakja jegyez föl egy beszélgetést, amelynek tizennyolc éves korában volt tanúja édesanyja és az akkor nyolcvanadik születésnapját ünneplő dédanyja között: „Nagymama, hosszú idő az? – Lányom, nézd ezt a szobát. Annyi, mintha bejönnél azon az ajtón, keresztülmennél a szobán, és kimennél a másikon.”

Hová megy az időnk, mi ad neki tartalmat, konzisztenciát? „Idők előtt ki létezik, / Atyjának mélyén szült ige, / Múló idő sodrába áll, / mint földi gyermek születik” – énekli Jézusról egy karácsonyi himnusz. Az idő sodra az élet lehetősége. A liturgikus esztendő felkarolja az idő múlásával kapcsolatos átélésünket, és a kozmikusan visszatérő és múló időbe beleszövi az üdvösség aranyfonalát, amely minden pillanatot megajándékoz a beteljesülés lehetőségével.