Kultúra

Nézőtér

Nosferatuk, különböző mániákkal tevékenykedő Frankensteinek, ördögfiókák, démonok, gólemek és egyéb lények. Lehet, hogy nem valós lények, lehet, hogy csak fogalmi létük van, de ettől még léteznek. Lehet, hogy nincs kentaur, de ha a fejemben van egy olyan lénynek a képe, amelynek a felsőteste egy férfié, az alsó pedig egy lóé, akkor a fejemben lévő kép valóságosan, igaz, csak fogalmi valósággal, de jelen van bennem. A képzelet és a valóság területei a fejünkben, a szívünkben, a vágyainkban, az emlékezetünkben át- és átjárják egymást. A filmtechnika fejlődésével ezeket a fejünkben, szívünkben, álmainkban lévő lényeket vászonra hozzuk – a digitális lehetőségek gyakorlatilag bármilyen és bármire képes lényt valóságossá tudnak tenni. Az 1960-as években aztán el is indult a nagy ördögűzési láz, és nagyjából a vietnami háború végére minden pokoli lénynek helye lett az amerikai filmmitológiában. A Rosemary gyermeke, az Ördögűző- és az Ómensorozat, a különböző láncfűrészesek és egyéb megszállottak kedvelt bentlakói lettek a filmfogyasztók házi rettegéstereinek. Ha most pusztán az ördögűzés szertartását nézzük, a katolikus egyház az újszövetségi szövegektől a szerzetesség történetén keresztül mind a mai napig „bensőséges” és tudatos viszonyt ápol a viszályt okozó lénnyel, akit ezért aztán igyekszik is világunkból kiűzni. Az ördög a zsidó-kereszténység, a zsidó-keresztény ember egyik legnagyobb viszályt hozó ellensége: „a világban ható gonosz hatalomnak mitologikus megszemélyesítője” (Karl Rahner), benne sok zsidó, keresztény és nem keresztény ördögtani elem keveredik. Mindenesetre itt él közöttünk, bennünk – léte természetes feltételezés és/vagy tény, még akkor is, ha felfogni sem teológiailag, sem pszichológiailag, sem egyébként nemigen tudjuk. Véges lény, mint mi, ezért talán nincs különösebb baj vele – persze, csak akkor, ha komolyan odafigyelünk rá.

A március végén elhunyt Elizabeth Taylorra emlékezünk

A Londonban, 1932-ben született amerikai színésznő azok közé tartozott, akikre tökéletesen illett a hollywoodi díva fogalma. Szép, tehetséges lányként korán felfedezte a filmszakma, és mindent megkapott, amit Hollywood megadhatott. Jó szerepek, látványos filmek, Oscar-díjak, lovagi rang és viharos magánélet szegélyezték pályáját. Ismerte a ragyogást, de megjárta a mellőzöttség, a sikertelenség és az alkoholizmus útvesztőit is. A világ legszebb asszonyának nevezték. Nyolcszor kötött házasságot. Kétszer a pályatárs Richard Burtonnel. Magánéletéről évtizedeken át cikkezett a pletykasajtó. Egy ízben a magyar újságíróknak is adott munkát. Burton 1972-ben nálunk forgatott, és vele jött Taylor is, aki nálunk ünnepelte negyvenedik születésnapját. Vagyonát szívesen áldozta jótékony célokra. II. Erzsébet brit királynő 1999-ben adományozott neki lovagi címet.

Ohridi Szent Naum magyarországi kultuszáról nyílt rendkívüli kiállítás a szegedi Móra Ferenc Múzeumban. A tárlaton közel hetven szentábrázolást, ikont láthatnak az érdeklődők. Naum a IX. században a korabeli Pannóniában is térített.

Újabb „szakrális séta” Esztergomban

Az előző számunkban közölt esztergomi körkép folytatásaként most egyszerre tekintünk kissé messzebbről és gyakorlatiasabb szempontból az egykori főváros műemlékeire, egyházi épületeire. Kalauzunkul Meggyes Tamás polgármester szegődik, hogy a város történelméről, szellemiségéről és értékei megóvásának- gondozásának mindennapjairól egyaránt szót ejtsen.

Esztergomnak szinte a levegőjében van a történelem, a dicső múlt, az egykori fővárosi státus emléke. Az esztergomiak büszkék műemlékeikre, a rengeteg szakrális kincsre, amelyek körülveszik őket, az önkormányzat pedig a katolikus egyházzal együttműködve mindent megtesz, hogy a gyönyörű örökséggel jó gazda módjára bánjon. A múltnak azonban nemcsak dicső fejezetei voltak. Az ötvenes évektől a fekete klerikális reakció székhelyeként kezelték a várost, az épületekkel nem törődtek, és a polgári gondolkodást, mentalitást is igyekeztek kiirtani: annak idején például a dorogi pártbizottság döntött arról, hogy ki költözhetett a vasútállomás melletti lakótelepre, vagyis betelepítéssel próbálták gyengíteni a polgárságot, a polgári mentalitást.

A spanyol nyelvű világ jelentős irodalmi díjai (így a Cervantes-díj) után a világ legrangosabb kitüntetésében, Nobel-díjban részesült az idén hetvennégy éves, perui Mario Vargas Llosa. Perui, mert Arequipában született, és Limában, a főváros előkelő Miraflores negyedében nevelkedett. De világpolgár is, mint annyi latin-amerikai értelmiségi és tollforgató – mert a perui „népies” és „urbánus” írók közt zajló fájdalmas viták után ő is külföldre, Európába költözött. Nem menekülni akart a hazai valóság elől; csak távolról, valóságosabb arányaiban kívánta szemügyre venni hazáját, annak indián őskultúrákat hordozó, hegyvidéki nyomorúságát és nagyvárosi flancát. Ma is főleg Londonban, Madridban, Párizsban él, 1996 és 1999 között a Nemzetközi PEN Club elnöke is volt.

Az argentin Cortázar, a kolumbiai García Márquez és a mexikói Carlos Fuentes mellett annak a négyes fogat sikerírócsoportnak, a „latin-amerikai boomnak” a legfiatalabb tagja, amely az elmúlt század ötvenes és hatvanas éveinek fordulóján, a francia „új regény” kifulladása után robbant be a világirodalmi köztudatba – és az „unalom”, a „lakatlan sziget” emberietlen irodalma után újra fölfedezte az elbeszélés, a történetmondás örömét, fölfedezte az embert.

Elment Jézus.
A városba ment.
Közeledett a Húsvét.

Paszkál atya és a pingvin – Paszkál atya azt álmodta, hogy arra ébred: pingvin áll az ágya mellett. A frakkos, kicsi jószág kíváncsian fürkészte a világba visszatérőt. Az atya megdörzsölte a szemét, majd midőn az állat Aquinói Szent Tamást citálta latinul (azt a részt, amelyik az állatok másmilyen lelkéről értekezik), legszívesebben az elméjét is megdörzsölte volna. „Tegnap száztizenhét állatnak okoztak értelmetlen szenvedést csak a te városodban”, zárta az okfejtést a pingvin. „És a földön annyi a város, hogy nem is folytatom”, görbült le a szája széle.

„Tagadni, hinni és mindenben kételkedni: az ember számára ugyanazt jelenti, mint a lónak a nyargalás” – olvasom Pascal tollából. Amikor a sötétség kapui annyi buzgalommal és erővel próbálnak tompítani mindent, ami isteni, ebben felfedezhetjük a történelem Gondviselés diktálta fricskáját. Mert ha nincsenek ama kapuk, akkor ugyan ki szánná rá magát, hogy érvényesen igazolja az ember legnagyobb vágyát? (…)