Kultúra

Ez a filozófus ateista volt, ami annyit tesz, hogy egyetlen olyan jelet sem keresett a világmindenségben, amely annak keletkezésére utal. A tudományos feltevések az efféle jelek nélkül is megálltak magukban, és ő, bár akadtak kétségei, a dolgok természetének megismeréséhez e feltevésekre hagyatkozott. A tisztesség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy jóllehet igen nagyra tartotta a tudományt, nem tartozott ama álmodozók közé, akik azt várják, hogy a puszta értelem egy napon majd lehetővé teszi az emberi lényeknek egy tökéletes társadalom megteremtését.

A hónap költője

Június költője az Új Ember hasábjain a lengyel Czeslaw Milosz. Fogalmazhatnánk úgy is: az évszázad költője, hiszen éppen száz esztendeje, 1911. június 30-án született egy kis, időközben Litvániához csatolt településen, Szetejniében. S csakugyan: a kilencvenhárom évesen, 2004 augusztusában elhunyt Milosz már életében klasszikus szerzővé vált, költői és esszéírói munkássága a XX. századi világirodalom legszűkebb élvonalába tartozik. Nehéz meghatódás, szellemi borzongás nélkül kimondani: első versei 1930-ban jelentek meg, első verseskönyve 1933-ban, utolsó műve végére pedig 2004-ben tette ki a pontot – hetvennégy éven keresztül alkotott..

Világos sarkát a kertnek

árnyék tömbjei borítják

Megszakadt törzs, száraz

fűcsomók könnyezik

az Emberfiát

Az Azok a szép idők című Beckett-dráma abszurd történetének főszereplője egy hölgy, aki „egyre mélyebbre süpped sírjába”. Már csak a feje látszik ki. Körülötte tükre, arckendője, piperetáskája. A táj: sivatag, az író kedvenc színtere, amint a szomjúságot kifejező hely is, ahol egy férfi szinte már kiszáradt állapotában próbálja elérni a fentről lefelé ereszkedő palackot, melyet az utolsó pillanatban visszaránt egy láthatatlan kéz. És ez számtalanszor megismétlődik.

Mindkét esetben fölmerül a kérdés: nem a mélység „értékélményéről” van szó? Amely az utolsó pillanatban is megadja az esélyt a fölemelkedésre…

Kétségtelen, korunk sivatagi „reménytelensége” a lélekben kimerült ember tünete; diagnózis, amelynek gyógyítását többféle módon próbálja a tudomány: a mélylélektan s annyi más specializált terület szakértője. Teremtettségünkből sohasem hiányzott ez a mélységesély, hiszen aki után vágyódik a lélek: Isten, a „látóhatár”, és aki „túl van a láthatáron”. Őt megtalálni az élet legnagyobb próbája. Ezt elfogadni bátorság: merünk-e emberek lenni, le merjük-e tépni álarcainkat, amelyek „középszerűségre jogosítnak”; arra, hogy valamiként elkerüljük a halált.

Gondolataid végtelenjét

ki tudná Uram fölmérni

Villanó kövén

eszméletünknek

az idő sebzetten rohan

Csicsery-Rónay István és Hubay Miklós emléke

Lassan elbúcsúzik tőlünk egy nemzedék: az 1910-es évek gyermekei. Történelmi tapasztalatuk és egyéni tehetségük révén nagy idők nagy tanúi voltak, és ebből fakadó bölcsességükkel gazdagítottak minket. Számtalan szomorú példa bizonyítja, hogy gyakran megtörténik: ha egy hűséges házaspár egyik tagja sok évtizedes közös élet után elhuny, özvegyen maradt társa néhány héten belül természetes halállal követi az öröklétbe. Ám most azt is megtapasztaltuk, hogy egy hűséges idős barát is utánahalhat társának – az elmúlt napokban a kilencven év fölötti korosztály két kivételes személyiségét veszítettük el: Csicsery-Rónay István írót, irodalomszervezőt és Hubay Miklós Kossuth-díjas drámaírót.

Széljegyzet a mesterségről

Ha néhány sor rám települ

Hiába ízlés törvény

Haldokló rózsákat teremt

A világgyilkos önkény

Mersits Piroska képei

A valóság a művész számára ürügy. Szeretnivaló gyermeki együgyűség, amelyet érzékenységével – másként: alkotásával – megsimít, hogy megmutassa: ember, nézz és láss a valóság valósága felé!

Napok óta festményekkel a szememben – eszemben, érzelmeimben, idegeimben – járok-kelek. Az Operaház emeleti szalonjában függenek a falon, s hordom magamban e meglebbent mozdulatokat és szerteremegő színeket. Lehet-e anatómiailag tökéletesebben ábrázolni a kissé felhúzott vállú, piros labdát gurító, suta gyerekalakot, mint e néhány – szeretettől mármár kifacsart – ecsetvonással, ahogyan Mersits Piroska Labda című festményén látható. S lehet- e átúszni úgy az egyébként hideg kék színnek meleg szenvedélyességbe, ha nem Maeterlinck boldog kék madaraként röppen – pedig Mersits Piroska aligha volt boldog a valóság „itteni” oldalán. S mégis röptet minket a művész, tájban, sokszor emberek nélkül, akiket odaképzelünk.