Egy filozófus

Azon a véleményen volt, hogy az egyetlen, filozófushoz méltó elmélyült foglalatosság a vallás értelméről elmélkedni. Ha szemére vetették, hogy ateistaként ellentmondásba került önmagával, azt felelte: az ember önellentmondásos lény, következésképpen ő a vallás jelentőségéről szóló kijelentéseivel teljes összhangban áll az emberi természettel.

Azt tartotta, hogy az ember minden nagyszerűsége és teljes méltósága a vallásban rejtezik. A puszta tény, hogy egy ily nyomorult, ily visszavonhatatlanul halandó teremtmény képes volt megalkotni a jót és a rosszat, a föntit és a lentit, a mennyet és a végtelen szakadékot, felfoghatatlannak tűnt számára, egyúttal szüntelen csodálkozást váltott ki belőle. A végtelen – képzeletünk által körülhatárolhatatlan – világmindenségben sehol nem akadt akár csak egyetlen darabka jóság, irgalom, részvét, és az emberi szív vágyai által sürgetett kérdésekre nem érkezett válasz.  A filozófus úgy érezte: az emberiség legfőbb vallásainak hívei nem fordítottak kellő figyelmet arra, hogy az emberi tudat mily végtelenül magányos a csillagos égbolt alatt. Az erről szóló töprengésre még kevesebb késztetést éreztek a különféle sámánvallások követői, akik emberi vonásokkal ruházták fel a Természetet, és elmaszatolták a határvonalat az emberek és az állatok királysága között.
   
A filozófus nagy elszántsággal birkózott a szépség eszméjével, amely fölött Vénusz istennő uralkodik, másképpen fogalmazva a Természet nyers ereje. Egész könyvet írt, hogy bebizonyítsa: a szépség csak ott létezhet, ahol a Vénusz istennő által életre hívott formák és színek találkoznak az ember látásával és hallásával – két olyan érzékünkkel, amelyek rendelkeznek az átlényegítés csodatévő erejével.
    
A különféle vallásokat nem rangsorolta azonos helyre. A legmagasabb szintet azoknak tulajdonította, amelyekben legélesebben kirajzolódik az ember és a dolgok természet diktálta rendjének ellentéte, vagyis amelyekben a természet diktálta rend alól magát felszabadító ember elnyeri a megváltást. E szempont alapján az első számú vallásnak a kereszténységet tartotta; másodiknak sorolta a buddhizmust, mivel mindkettő egy kizárólagosan emberi vonást, a részvétet állította szembe a világ zord arcával. Ugyan ki lehetne emberségesebb a kereszténység Istenénél, aki emberi alakot öltött, tudatában annak, hogy a zord világ halálra ítéli Őt? Mivel a Fiú mindörökké uralkodik, és mert minden teremtmény az Ő nevében jött létre, ez azt is jelenti, hogy az emberi lét és az emberi szív Isten szívének legmélyéről fakad – és ez az Isten szenved, látva a világot, amelyet jónak szánt, ám amelyet a bűnbeesés által megfertőzött a halál.
    
A filozófus tisztelete mindenekelőtt a római katolikus, apostoli anyaszentegyház felé irányult, amelynek kétezer éves fennállása önmagában megfelelő érvként szolgál. Abban az évszázadban, amelyben élt, számos ádáz támadásnak volt szemtanúja, amelyeket a Pokol kapui az egyház sziklája ellen intéztek. Humanistaként örvendeznie kellett volna a természetes emberi vágyakat korlátozó tilalmak gyöngülésén – ám ő fejet hajtott a pápa előtt, aki nyíltan és hangosan, az egész világ számára merészelte felmutatni a „nem földi értékek mentén gondolkodók jelét”.

Mivel tudatában volt annak, hogy civilizációnkat pusztulás fenyegeti, ha egy közös igazság nem biztosít számára egyesítő köteléket, a filozófus a maga nyilvános megszólalásaiban mindig a Vatikán által közreadott figyelmeztetések védelmére kelt. Sohasem leplezte a tényt, hogy noha nem adatott meg neki a hit kegyelme, szeretett volna egy lenni az Úr szőlőjének munkásai közül.

(Zsille Gábor fordítása)

 

Szólj hozzá!

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Magyar Kurír - Új Ember
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.