Azon a véleményen volt, hogy az egyetlen, filozófushoz méltó elmélyült foglalatosság a vallás értelméről elmélkedni. Ha szemére vetették, hogy ateistaként ellentmondásba került önmagával, azt felelte: az ember önellentmondásos lény, következésképpen ő a vallás jelentőségéről szóló kijelentéseivel teljes összhangban áll az emberi természettel.
Azt tartotta, hogy az ember minden nagyszerűsége és teljes méltósága a vallásban rejtezik. A puszta tény, hogy egy ily nyomorult, ily visszavonhatatlanul halandó teremtmény képes volt megalkotni a jót és a rosszat, a föntit és a lentit, a mennyet és a végtelen szakadékot, felfoghatatlannak tűnt számára, egyúttal szüntelen csodálkozást váltott ki belőle. A végtelen – képzeletünk által körülhatárolhatatlan – világmindenségben sehol nem akadt akár csak egyetlen darabka jóság, irgalom, részvét, és az emberi szív vágyai által sürgetett kérdésekre nem érkezett válasz. A filozófus úgy érezte: az emberiség legfőbb vallásainak hívei nem fordítottak kellő figyelmet arra, hogy az emberi tudat mily végtelenül magányos a csillagos égbolt alatt. Az erről szóló töprengésre még kevesebb késztetést éreztek a különféle sámánvallások követői, akik emberi vonásokkal ruházták fel a Természetet, és elmaszatolták a határvonalat az emberek és az állatok királysága között.
A filozófus nagy elszántsággal birkózott a szépség eszméjével, amely fölött Vénusz istennő uralkodik, másképpen fogalmazva a Természet nyers ereje. Egész könyvet írt, hogy bebizonyítsa: a szépség csak ott létezhet, ahol a Vénusz istennő által életre hívott formák és színek találkoznak az ember látásával és hallásával – két olyan érzékünkkel, amelyek rendelkeznek az átlényegítés csodatévő erejével.
A különféle vallásokat nem rangsorolta azonos helyre. A legmagasabb szintet azoknak tulajdonította, amelyekben legélesebben kirajzolódik az ember és a dolgok természet diktálta rendjének ellentéte, vagyis amelyekben a természet diktálta rend alól magát felszabadító ember elnyeri a megváltást. E szempont alapján az első számú vallásnak a kereszténységet tartotta; másodiknak sorolta a buddhizmust, mivel mindkettő egy kizárólagosan emberi vonást, a részvétet állította szembe a világ zord arcával. Ugyan ki lehetne emberségesebb a kereszténység Istenénél, aki emberi alakot öltött, tudatában annak, hogy a zord világ halálra ítéli Őt? Mivel a Fiú mindörökké uralkodik, és mert minden teremtmény az Ő nevében jött létre, ez azt is jelenti, hogy az emberi lét és az emberi szív Isten szívének legmélyéről fakad – és ez az Isten szenved, látva a világot, amelyet jónak szánt, ám amelyet a bűnbeesés által megfertőzött a halál.
A filozófus tisztelete mindenekelőtt a római katolikus, apostoli anyaszentegyház felé irányult, amelynek kétezer éves fennállása önmagában megfelelő érvként szolgál. Abban az évszázadban, amelyben élt, számos ádáz támadásnak volt szemtanúja, amelyeket a Pokol kapui az egyház sziklája ellen intéztek. Humanistaként örvendeznie kellett volna a természetes emberi vágyakat korlátozó tilalmak gyöngülésén – ám ő fejet hajtott a pápa előtt, aki nyíltan és hangosan, az egész világ számára merészelte felmutatni a „nem földi értékek mentén gondolkodók jelét”.
Mivel tudatában volt annak, hogy civilizációnkat pusztulás fenyegeti, ha egy közös igazság nem biztosít számára egyesítő köteléket, a filozófus a maga nyilvános megszólalásaiban mindig a Vatikán által közreadott figyelmeztetések védelmére kelt. Sohasem leplezte a tényt, hogy noha nem adatott meg neki a hit kegyelme, szeretett volna egy lenni az Úr szőlőjének munkásai közül.
(Zsille Gábor fordítása)