Kultúra

Nekem már nincsenek
érveim, ha magamba nézek.
Fekszem az idõ gerincén,
úgy éhezem a testetlenséget.

Uram, földi kalandom
történet a vereségben,
folt a fehér lapon.
Nem lehetek más, csak
szerepét vesztett statiszta.

Kihûlt sötétség súlyos
tenyere rejti tikod,
s én a távoli felhõk mögött
keresem a reteszt.

Csak miattad lehetek
boldog, nem nyújt
vigaszt, ha önmagammal
vagyok. A szép nem elég
magában, Cicero ajkán is ott
maradtak a kimondhatatlanok.

Csontos Márta

Nem tudom, a fák

álmodnak-e leveleket,

vagy a levelek keresnek

maguknak ágat?

Aki mostanában Aquincum polgárvárosába látogat, meglepő dolgot láthat: egy nemrégiben emelt ókori római lakóházat…

Sokáig féltette a szakma és a látogatók az óbudai múzeumot, hiszen a rendszerváltás után a romterületek létrehozása, fenntartása háttérbe szorult. Ám a félelem bizonyos fokig alaptalan volt: az állami pénzforrást Aquincum tudta a leginkább helyettesíteni magántőkével. Folyamatosan épül, szépül és bővül. A gyarapodásra jó példa a bejáratok mennyisége. Talán nincs még egy múzeum Magyarországon, amely annyi bejárattal rendelkezne, mint az aquincumi – majdnem a fele a rendszerváltás után létesült.

Nézőtér

Bemutatták a magyar mozik is Lech Majewski és Michael Francis Gibson közös alkotását. A Malom és kereszt az a fajta művészfilm, amely egyben zarándoklat és imádság is. Figyelmet és fegyelmet igényel, cserébe örökre szóló képekkel, válaszokkal ajándékozza meg nézőjét.

A filmvásznon idősebb Pieter Bruegel (1525–1569) Út a Kálváriára című festménye elevenedik meg. Az 1564-ben készült kép köré, illetve a festmény témája, a passió köré szövődik a történet, amely pillanatok, témák finoman összefűzött lánca. A rendező egy dramaturgiai csavarral a kép születésének mozzanataiba is beavatja a nézőt. Így Bruegel (Rutger Hauer) vívódásainak, témakeresésének, a mecénás Nicholas Jonghelinckkal (Michael York) folytatott beszélgetéseinek is tanúi lehetünk.

Játékos tárlatvezetés Veszprémben

A veszprémi Bíró-Giczey házat, az egykori kanonokok lakását – ahol tavaly ősszel nyílt meg a veszprémi érsekség kommunikációs és turisztikai központja, a Szaléziánum – a helybéliek „madaras háznak” is nevezik. Barokk termeinek szekkóin ugyanis csodálatos színes tollú madarak tűntek elő a restaurálási munkák során. A felújítás idején az épület még egy kedves madaras élménnyel gazdagodott: egy nap fészket rakott a kibontott téglák mélyedésében egy rozsdafarkú. Mikor észrevették az építkezés vezetői, a munkálatokkal addig vártak, míg kiköltötte tojásait, és kiröpültek fiókái.

Az asztalos útja

József leporolta magáról a kötényére rakódott port, levetette, s a műhely falára akasztotta. Nem ért még véget a munkaidő – de hiszen a maga számára határozta meg, meddig veszi kézbe a szerszámokat, sokszor későig, míg annyira be nem sötétedett, hogy már nem látta a gyalulatlan deszkákat. Leginkább asztalokat szeretett készíteni, súlyos, nagy asztalokat, melyeket körülülhetnek a családok. Nézd, mondta minden alkalommal Máriának, ha lakótelepi konyhát láttak, ennél a keskeny asztalnál az emberek nem tudnak egymás szemébe nézni. Olyan, mint az istállóban a vályú… – s hozzátette: ő nem ilyet szereűtne, hanem amelyhez hozzáférhet mindenki, az asztalfőn az apa ül, aztán a felesége, s a gyerekek. Mondták is rá, ugyan, József, te olyan idejétmúlt ember vagy. A mai világban ez már másként dívik!

Másként? – nézett József hosszan, meggondoltan, lesöpörte tenyeréről a fűrészport, s elindult. – Hová mész? – kérdezte Mária, aki a konyhában tett-vett.

– Járok egyet a városban – válaszolta József; Mária egy pillanatig arra gondolt, talán valami külön útja lehet a férjének, de máris elhessegette: annyit dolgozik szegény, olykor neki is szüksége lehet egy kis pihenésre.