Kultúra

Magyarország, de kapós vagy,
kutyáid sem harapósak.
Hóbefödte, nádbeszegte
földed fölszántva, bevetve.
Hófelhőre karcolt fákon
szarka hintázik az ágon,
fut a nyúl, oson a macska.

Oláh János 70. születésnapjára

Harsonaszót hallottam, fejemet fordítottam,
hét gyertyatartó között mikor megpillantottam,
s erőtlenül, mint a holt, a lába elé rogytam.
Kezével megérintett és megszólított: „Ne félj!
Én vagyok. Az első, aki meghalt, mégis él.
Örökké élek, nincs már hatalma a halálnak.
Nálam van a kulcsa halálnak, alvilágnak.

Újra megjelent az Andrej Rubljov

Hosszú „böjt” után, az Etalon Kiadó jóvoltából ismét hozzáférhetők Andrej Tarkovszkij filmjei. A rendező, akit szovjet helyett bátran nevezhetünk orosznak, hat játékfilmjével írta, pontosabban rendezte át a filmművészet világát. Alkotásai mind egyetlen témát járnak körül. Ő maga így fogalmazott: „Az ember érdekel, aki következetesen kitart hite mellett. Az, aki mindig hű marad önmagához.”

Százharminc éve született Kodály Zoltán

Személyét és alkotói életművét – minden itthoni kétkedés ellenére – ma már teljes elismerés és megbecsülés övezi világszerte. Hazai téren még lennének pótolni valók, nevezetesen a Kodály-módszer korszerű újraélesztése és gyakorlati alkalmazása, amely még csak csírájában létezik. Egyik legkiválóbb zeneesztétánk, Tóth Aladár nem véletlenül emlegette elsőként olyan alkotói párosként Bartókot és Kodályt, mint a világirodalomban Goethét és Schillert szokták. Személyükben valójában egy Európa-szerte elfogadható új zenei irány megteremtőiről és mestereiről van szó. Nevükhöz reprezentatív remekművek egész sora fűződik. Kodály vallomása szerint „a népi dal egyetemes, összefoglaló világából itt bontakozik ki az új magyar műzene (…), ez az ősi-új hang most üti meg először az emberek fülét (…)”.

Halhatatlan-e a népművészet? – kérdezi egyik összegző tanulmányában Illyés Gyula. Az ókori és az európai művelődéstörténetet, főleg az irodalmat tekinti át. Keresi az összefüggéseket, a folyamatosságot ezredek, századok értékrendjében. A válasza egyértelmű, a modern idők szellemi kincsestárában is megleli azt, amit például már Homérosz fontosnak érzett a hagyományok és a kultúra együttlétében.

A mostanában zajló nemes versengés, a Fölszállott a páva színvonalas tévéadásai ismét fölvetik az illyési kérdést, a XXI. század második évtizedében azt, hogy nemzeti és népi kultúra összetartozik-e még, és egyáltalán: új nemzedékek jelenlétében van-e létjoga ősi vagy későbbi tradícióknak – ezúttal táncban, dalban, hangszeres muzsikában. Amikor a legkülönfélébb külföldi és hazai szórakoztató stílusok veszik át a birodalmat, van-e érdeklődés a régi iránt a fiatalokban? Nem felesleges történelmi utalással élni. Eléggé köztudott, hogy a XVIII. századdal megszűnt az a kétirányú mozgás, amely az előző korban a népi és a hivatásos kultúra kapcsolatát jellemezte; úgy tűnt, hogy a paraszti kultúra teljesen befogadóvá vált, holott a kapcsolat jellege változott meg.

Elmélet vagy élet

Mint az ősidőkben, mint a pátriárkák korában, amikor Isten még a földön jártkelt, olyan volt a gyermekkorunk. Az enyém biztosan, pedig nem volt felhőtlen, nem idealizálom. Mégis kincsesbánya, kimeríthetetlen. Érthetetlen, hogyhogy ma annyira szegénynek érzem magam, és bizonytalannak az egykori, megkérdőjelezhetetlen bizonyossághoz képest. Mi történt, hol veszett el, ami kitörölhetetlen, amiből azóta is élek? Hogyan lehetséges, hogy noha – remélhetőleg – okosabb, magabiztosabb, és ami szintén nem mellékes, önálló lettem, ahhoz az időhöz viszonyítok mindent, mint a zsidó nép az égő csipkebokorhoz, Mózes Istennel való közvetlen találkozásához. Talán éppen a kiszolgáltatottság, a gyermeki függés, a „létbe vetettség” sokszor szívszorító tapasztalata volt az, ami mindmáig eleven bennem. Gyengeségem tett erőssé, védtelenségem volt az oka, hogy titkokba avatódhattam be. Éppen azáltal alakultam, hogy nem volt erős szűrőm. „Készséges lélekkel”, naivan és gyanútlanul fogadtam mindent, ami történt, ismerkedtem a világgal: bizalmat szavaztam mindennek és mindenkinek. Gyermekként még tudtam, hogy nemcsak a jó a jó, hogy valamiként mindenben Isten érkezik. Gyakran megszólított akkoriban.

Balogh Rudolf képei a Széchényi Könyvtárban – Fényképezni nem csupán azt jelenti, hogy megörökíteni, hanem azt is, hogy tudósítani.

Könyvespolcra

Az egyház mindig is különös figyelmet szentelt az első néhány évszázad keresztény gondolkodóinak tanításaira. Nagyrabecsülését azzal is kifejezte az utókor, hogy mind a mai napig a patres, azaz atyák megtisztelő címet használja velük kapcsolatban. A Kairosz Kiadó most már évtizedes múltra visszatekintő Catena sorozata arra vállalkozott, hogy a magyar olvasóközönséghez is eljuttassa az ókeresztény irodalom legfontosabb alkotásait. Legújabb kiadványuk Lactantius Isteni tanítások című műve, mely Dér Katalin kiváló fordításában látta meg a napvilágot.