Halhatatlan népművészet

 

A néprajzkutató Kósa László pontosan diagnosztizál: „A változás a hivatásos kultúra tudatos érdeklődésében jelentkezett.” Programot hirdetett az egyre elkülönülő népi kultúra megismerésére. Nem csupán értékeit akarta fölfedezni, hanem azokból „megújulni, felfrissülni akart”. A néphagyományt, műveltséget a nemzeti kultúra részévé kívánta tenni. Mintegy kétszáz éve szövi át művelődésünket ez a törekvés. A hagyomány iránti érdeklődés hulláma „hol magasra csapott, hol elsimult”, ám valamiként mindig jelen volt, és sok értéket hozott felszínre. Alig akadt tehát alkotónk, aki kikerülte ezt a kincstárat. Persze így volt ez Európa szinte minden országában. S hogy mi előkelő helyet foglalhattunk, foglalhatunk el, nem véletlen. Akár ha a szakrális hagyományt nézzük, a boldoggá avatandó Bálint Sándor is kimondhatta- leírhatta, hogy a magyarság az európai kontinenst átjáró szellemi áramlatok részeseiként élte át a századokat. És ez minden népi műveltségi területre érvényes.


Amikor 1782 januárjában a pozsonyi Magyar Hírmondó közzétette felhívását, az első biztatás volt magyar népköltészetgyűjtésre. Nem volt ez idegen hazai parlagon, és rövidesen gyökeret eresztett. Ezt az első felhívást manapság igen értékes kezdeményezésnek tartjuk – történelmi- politikai érdeme miatt is. A kalapos király ugyanis igyekezett megkötni minden nemzeti törekvést felvilágosult eszméivel. Ettől borzongott a nemesség, és a hagyományok ápolásában lelte meg az ellenállás egyik hadállását. Akarva, nem akarva az 1848-as eseményekhez is „előjáték” volt ez. Ha mindezt az elmúlt századra, a diktatúra idejére időszerűsítjük, mindenképpen a táncház-mozgalom lép előtérbe. Az a jól átgondolt hagyományébresztés, amelynek szervező szakemberei tudták, mi lakik a „nemzet szívében”, a néplélekben, amely annyi ellenvetés közt is megőrizte többek közt a magyar tánc üzenetét. A XVIII. századi főúr, Apor Péter jól érzékelte a változásokat, de élénken ápolta saját osztálya hagyományait. Jóllehet – ha már táncról van szó – százada végén a hajdútáncot egyetlen főnemes sem járta, sem karddal, sem anélkül. Csupán a paraszti réteg ismerte.

 

Az említett első gyűjtésre-felhívás tudatosította: nekünk is vannak csak ránk jellemző hagyományaink, amelyek nélkül nemzet nem születik. Ez a ráébredés elevenedett meg a múlt század hetvenes éveiben, amikor a szervezőknek eszébe juthatott 1799 farsangjáról Vitéz Bordács szigorú hangja is a megyebálon: „nemzeti muzsikát” parancsolt a zenészeknek. Mire „minden magyar szívek azonnal buzdulnak, / Ősi természetes lángjaiktól gyulnak…”

Az 1970-es évek fiatalsága – sok egyetemista, főiskolás is – „átvette a hangot”, s a páva először röpült fel. Így lett a magyar tánc, a népdal a nemzeti összefogás, azonosságtudat „erős hadállása”.

És a régi egyházi dallamkincs is, amely jórészt a hívők ajkán-szívében élt, él. A tiltás miatt csak templomokban idézhettük őseink buzgóságát. A Kecskés Együttes műsorvezetőjeként tanúsíthatom: mindig telt templomhajó várt országszerte. Ezeken a műsorokon díjazott népművészek léptek fel, például Budai Ilona, Faragó Laura és a még középiskolás Sebestyén Márta. Később iskolák kértek történeti zenéket, amelyekből nem hiányzott az értékes szent zene sem. Ki ne emlékeznék – akik még élnek – Csoóri Sándor és a többiek írásaira, nyilatkozataira – annyi politikai, ideológiai ellenállás-tiltás ellenére. Ha Csokonai ekkor él, ugyanazt mondja, amit a saját korában a magyar táncról: ártalmatlan az egészségre, az elmét, a vért, a testet frissíti, szemérmes, pompás. Kifejezi ez a mai idők sport-hasznosságát, visszahozza az etika, az esztétika értékrendjét azoknak, akik – hál’Istennek – elég sokan felkutatják hazai műveltségünk gyökereit, és keresik forrását a dalnak, amely útjára indult egyszer, és gyönyörű ligeteket virágoztatott a Duna-Tisza táján, Erdélyben, a Felvidéken és Délen. Ma is magyar szóba-dalba foglalt gyémántokat.

Ülök a képernyő előtt. Nézem a fiatal Majer Tamás hortobágyi botos táncát, és népi műveltségünk egészen régi, nem gyakorolt tradícióit sorjázom. Diákmozgalmak „kalendáriumában” sorakoznak azok, akik például szlovák környezetben nem alkudoztak sem az irredentizmussal, sem a kisebbséget elnyomó politikával. És folytathatnám. A stílusos népviseletek láttán a pódium helyett azokat a tájegységeket látom, ahol a viselet nem divat, hanem öltözködési mód volt. Kifejezte a táj jellegzetes ízlését, díszítési kedvét – örökségét.

A közösségi összetartozás példáján, a fiatalok buzgalmán fellelkesülve mondom: halhatatlan a népművészet, amely jóllehet paraszti kultúraként lehanyatlott, de nem veszítette el a közösséget; az összmagyarság igénye továbbra is, amikor úgy véljük, már elveszítettük „anyanyelvünket” dalban, táncban, hangszeres muzsikában, viseletben.

Ha hiányoznék nemzeti műveltségünkből, az szürkévé, ízetlenné válnék. Ezt tudniuk kell azoknak is, akik nem kedvelik a népművészetet.