A magyar lélek székely kapujában

A XX. század elejének népdalgyűjtési korszaka azt a felismerést erősíti meg, hogy a hazai népzene kultúránk éltető, pótolhatatlan forrása.

 

Kodály zenei alkotásai sohasem függetlenek a világnézet egyértelmű megvallásától. Már fiatalon hirdeti, hogy „aki nem tartozik soha valamely nemzethez, az nem tartozik soha az emberiséghez”. Meggyőződése, hogy a magyarság teljes életének benne kell lennie a komponált zenében. Nemcsak akkor, amikor idejét múlatja, hanem amikor dolgozik, szánt-vet és imádkozik. Hangszeres és kórusművei, népdalra épülő alkotásai és szakrális zenéje egyaránt koncentrált művek, amelyek jórészt alkalmasak az európai befogadásra. (Az idők folyamán Kelet-Ázsia, így Kína és Japán is behódolt Kodály alkotói géniuszának.) Egy érdekes összevetésében a mester arra figyelmeztet, hogy „a magyar kultúra nem márványpalotákban élt, mint az olasz”. Mindez a népi gyökerek fontosságára, örök forrásértékére utal.


 

Kodály életművéből az átlagos zenehallgatókhoz – érthető módon – a daljátékok állnak legközelebb. A magyar zenei gondolkodás és ízlés jellegzetes teremtményei közé tartoznak Bartók színpadi művei és Kodály két daljátéka, a Székely fonó és a Háry János. Ezek nem a népszínmű műfajához fordulnak, hanem távolabbra nyúlnak vissza az időben: a reformkor népies történeteiből, meséiből merítettek. Elmélyült kritikusaik szerint „a népdal lírai kisformáját” választotta a szerző, mert minden más forma stílustörésnek minősült volna. Kodály elsősorban nem a jelent, nem is a történelmi múltat, hanem a legendát kívánta megjeleníteni. A legendák a magyarság erejét és jellemző színeit villantják fel. A Székely fonóban szinte elhagyja magát a cselekményt, és a népdal primátusára épít. Kodály egyik legjelentősebb tolmácsolója, Ferencsik János a mű dirigálása során amint a „Citrusfa levelestől” motívumhoz ért, a páratlan szépségű hangszerelés hatására könnyezve vezényelte az ugyancsak elbűvölt operaházi zenekart. Hasonló élmény kerítette hatalmába a mindenkori zenei együttest, amikor Kodály zenéjének heroikus, sőt prófétai vonásai tűntek elő a megrázó hatású Psalmus Hungaricusban.

E remekmű európai színrelépését az 1926-os zürichi bemutató jelentette. A továbbiak során New Yorkban Willem Mengelberg zenei irányításával szerzett újabb híveket. Amszterdamban és Londonban maga Kodály vezényelte az ünnepi előadásokat, majd a „művészet templomában”, a milánói Scalában Arturo Toscanini avatott keze alatt vált a Psalmus a világ közkincsévé.

És már itt a következő hazai siker, a Háry János operaházi bemutatója, amellyel kapcsolatban Kodály így nyilatkozott: „Most először szólaltak meg az Operaház színpadán a magyar nép dalai. Bár fakadna nyomukban egy kevés szeretet az ország legárvább gyermekei iránt.”

A magyarság szolgálata mellett Kodály egész életét elmélyült keresztény hite jellemezte. Humanitásáról, önzetlen segítőkészségéről elegendő, ha csak fiatalabb barátja és tanítványa, Nádasi Alfonz bencés szerzetes tanár és kórusvezető egykori vallomásaiból merítünk: a rászorulóknak igazi segítője s pártfogója maradt élete utolsó pillanatáig. Krisztus tanításait követte töretlen hittel és vállalással.

Személyes élményem marad: 1962 karácsonya előtt Kodály Zoltán születésének nyolcvanadik évfordulójára az Operaház felújította a Háry Jánost. Színes, kitűnő rendezés és szcenika, kiváló művészek, élükön a felejthetetlen címszereplővel, Melis Györggyel. A férfikar számára újdonságot jelentett, hogy a népszerű Toborzót az eddigi unisono helyett osztott szólamokra írta át a mester. Az operaházi énekkar igen jó erőkből állt annak idején, és az ünnepi repríz lázától szinte mámorosan énekeltük az új hangzású betétet. A tanár úr lejött a színpadra előadás után és – bár nem tartozott a könnyen dicsérők sorába – jellegzetes magas hangján köszönetet mondott a közreműködőknek a pontos és erőteljes hangzásért. Már csak néhányan élünk az akkori előadás résztvevői közül. Máig ritka kitüntetésnek érezzük ezt a gesztusát.