Kultúra

ma tizenöt órakor végzünk
ám nem lesz semmiféle aláírás
és bizonyára senkit sem visznek a karjukban
többé már nem hiszünk
a golyóstollal lezárt időben
és az ígéretek pecsétjében

magunkra maradtunk
és magunkban írjuk alá és pecsételjük
a lelkiismerettel kötött megállapodást

Zsille Gábor fordítása

Az Üvegtigris és a közösségi szellem

2001-ben pél­dát­lan si­ker­so­ro­zat in­dult út­já­ra az Üveg­tig­ris­sel. Szar­vas Jó­zse­fet fag­gat­tuk a kez­de­tek­ről, és arról, mi le­het a csa­pat tit­ka.
Ho­gyan kez­dő­dött? Ho­gyan em­lék­szik vissza az el­ső lé­pé­sek­re és ar­ra, hogy an­nak ide­jén mit szólt az öt­let­hez, a for­ga­tó­könyv­höz? Mi­kor­tól kezd­ték érez­ni, hogy eb­ből nagy si­ker le­het?
— Jól em­lék­szem, ahogy Ru­dolf Pé­ter ba­rá­tom an­nak ide­jén el­me­sél­te: fes­tés­kor elő­ke­rült ná­luk egy ko­ráb­ban ka­pott for­ga­tó­könyv, ol­vas­gat­ni kezd­te, és be­le­sze­rel­me­se­dett. Oly­an­­nyi­ra, hogy el­ha­tá­roz­ta: meg­ren­de­zi. Amint si­ke­rült pénzt sze­rez­nie, el­kezd­te to­bo­roz­ni a sze­rep­lő­ket. Jó hú­zás­nak tar­tot­tam, hogy a ba­rá­ta­i­val akart dol­goz­ni, kez­det­től kö­zös­ség­ben gon­dol­ko­dott. Az Üveg­tig­ris sze­rep­lő­it ugyan­is nem csak a mun­ka kö­ti össze, egyéb­ként is jó­ban va­gyunk, ös­­sze­já­runk. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy ez a fil­me­ken is ér­ző­dik. A for­ga­tó­köny­vet mind­an­­nyi­an szel­le­mes­nek érez­tük.

Tűr­ni, tü­rel­mes­nek len­ni, el­fo­gad­ni, meg­ér­te­ni, együtt érez­ni, en­ged­ni, le­mon­da­ni, be­lát­ni, el­néz­ni, ál­do­za­tot hoz­ni, meg­be­csül­ni, ér­té­kel­ni, va­gyis to­le­ráns­nak len­ni sok­szor ko­ránt­sem olyan kön­­nyű. Mi­kor a szom­széd ki­ve­szi a ke­zed­ből a sze­me­tes­zsá­kot, hogy majd ki­dob­ja ő, mert ezek a mai fi­a­ta­lok még eh­hez sem ér­te­nek, vagy mi­kor a busz­ra vá­ra­koz­va fel­lök­nek-agyon­nyom­nak az em­be­rek, mert iga­zán nem mind­egy, ötö­dik­nek vagy ha­to­dik­nak száll­nak-e fel… Ilyen­kor jobb, ha szit­ko­zó­dás, szent­sé­ge­lés, a má­sik la­za le­hü­lyé­zé­se he­lyett Reményik Sán­dor sza­va­it mon­do­gat­juk ma­gunk­ban: „Is­te­nem, add, hogy ne ítél­jek.” De va­jon med­dig tart a to­le­ran­cia? Mi­kor mond­hat­juk, hogy na, most az­tán tény­leg elég? Hí­vő­ként, meg­le­het, so­ha, vagy leg­alább­is más­képp: tet­te­ink­kel, éle­tünk­kel pél­dát ad­va.

Trip­ti­chon. Néz­zük most Puc­ci­ni „hármasoltárának” kö­zép­ső ké­pét. Gloriosa virginum, Salve Maria! — szól a men­­nyei Má­ria-him­nusz a lí­rai „szen­ve­dés­tör­té­net” vé­gén, az Angelica nő­vér cso­da­je­le­ne­té­ben. „O Ma­don­na, salvami!” Az ön­gyil­kos­sá­got el­kö­ve­tő, majd a Vi­gasz­ta­lás Ki­rály­nő­jé­hez kö­nyör­gő hal­dok­ló apá­ca misz­ti­kus el­ra­gad­ta­tás­sal szem­be­sül a ke­gye­lem­mel…

Szárszón, Csukás Istvánnal (2012)

Szár­szón és Csu­kás Ist­ván­nal csak­ugyan min­den perc cso­da le­het. A gye­re­kek ked­ven­cé­nek a nyolc­va­nas évek óta a ki­es te­le­pü­lé­sen van nya­ra­ló­ja, az év fe­lét itt töl­ti; sok me­sé­je is a Ba­la­ton-par­ton szü­le­tett. Múlt év óta nya­ran­ként Csu­kás Szín­ház, au­gusz­tus­ban pe­dig Sár­kány Fesz­ti­vál vár­ja a gye­re­ke­ket és a gyer­me­ki lel­kű fel­nőt­te­ket Ba­la­ton­szár­szón — mind­ket­tő­nek ő a há­zi­gaz­dá­ja, és mi­at­ta szü­let­tek. Ma­ra­dan­dó­an vál­toz­ta­tott a vi­lá­gon a me­sé­i­vel — ta­lán nem gon­do­lunk elég­gé be­le, hogy ez mek­ko­ra do­log.

Francia-olasz-svájci természetfilm (1996)

Claude Nuridsany és Marie Pérennou ti­zen­öt év elő­ké­szü­let és két év mű­sza­ki kí­sér­le­te­zés után kü­lön­fé­le mik­ro­ka­me­rák­kal for­ga­tott film­je egye­dül­ál­ló kép­so­rok­ban mu­tat­ja be a te­rem­tett vi­lág gaz­dag­sá­gát. Olyan je­le­ne­te­ket áb­rá­zol, ame­lyek­ről, bár itt zaj­la­nak a kö­ze­lünk­ben, nem ve­szünk tu­do­mást. Ta­lán csak gye­rek­ko­runk vég­te­len­nek tet­sző nyá­ri dél­után­ja­in fi­gyel­tük olyan ér­dek­lő­dés­sel a fü­vek közt élő ál­la­tok jö­vés-me­nés­ét, mint a bi­o­ló­gus há­zas­pár, akik tu­do­má­nyos jár­tas­sá­guk el­le­né­re tar­tóz­kod­nak a fon­tos­ko­dó kom­men­tá­rok­tól.

Zenés magyar gyerekfilm (1988)

Helikoffer ke­ring a vá­ros fö­lött, ben­ne egy kis uta­zó, akit föl­det éré­se után a rend­őrök a gyer­mek­ott­hon­ba visz­nek, azt gon­dol­ván ró­la, hogy a szü­lei el­hagy­ták. A ma­gá­nyos szí­nész­nő (Ha­lász Ju­dit) gyak­ran föl­ke­re­si Da­nit (Sza­bó Da­ni) az ott­hon­ban, egy nap ha­za is vi­szi, s bí­zik ab­ban, hogy ha meg­ked­ve­lik egy­mást, örök­be fo­gad­hat­ja a kis­fi­út. De a gye­re­kek­kel nem kön­­nyű az élet, fő­leg ha a fel­nőtt túl so­ká­ig élt egye­dül, s csak ma­gá­ra fi­gyel. S fő­ként, ha az a gye­rek más, mint a töb­bi, hi­szen oda­át­ról ér­ke­zett…

A tör­té­nel­met a fér­fi­ak ír­ják, és ők is csi­nál­ják. Épí­te­ni, le­rom­bol­ni, is­mét fel­épí­te­ni, és az­tán megint csak rom­bol­ni — eh­hez na­gyon ért a te­rem­tés ko­ro­ná­ja. És a nők? ők in­kább el­szen­ve­dik az ese­mé­nye­ket. A leg­bo­rú­sabb idő­ben pe­dig ki­tar­ta­nak, és át­men­tik a még ment­he­tőt ar­ra az idő­re, ami­kor a vi­har ki­csit el­csen­de­sül, és is­mét el­jön az új­já­épí­tés ide­je. Ad­dig pe­dig vár­nak. Leg­in­kább a fér­fi­ak­ra, akik idő­ről idő­re el­tűn­nek a tör­té­ne­lem út­vesz­tő­i­ben.