A színelátás tisztítótüze

Azt mond­ják, egy iga­zi (új­ság)író nem hal­moz­hat­ja a jel­ző­ket, eré­nye a tá­vol­ság­tar­tó pon­tos­ság. Még­sem szól­ha­tok így. Ahány­szor el­hang­zik Puc­ci­ni egy­fel­vo­ná­so­sa, mind­an­­nyi­szor le­nyű­göz spi­ri­tu­a­li­tá­sa, amely a „kre­ált” szín­pa­di misz­té­ri­u­mot igaz­zá, kéz­zel­fog­ha­tó­vá, át­él­he­tő­vé és meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len­né te­szi. A „ka­to­li­kus ze­ne­iro­da­lom­ban” pá­rat­lan mély­sé­gű hit­val­lás ez. Is­ten­ta­pasz­ta­lat for­rá­sa. Köz­vet­len, mint az evan­gé­li­um. Vég­te­le­nül em­be­ri, és vég­te­le­nül em­be­ren tú­li; nem hét­köz­na­pi, nem tu­da­tos „al­ko­tás”. Szét­szá­la­zom, da­rab­ja­i­ra sze­dem, mint egy pél­da­be­szé­det, mond­juk a té­koz­ló fiú meg­ren­dí­tő és ki­me­rít­he­tet­len tör­té­ne­tét. Új­ra és új­ra vis­­sza­té­rek ap­ró rész­le­te­i­hez, elő­ké­szí­tő mo­tí­vu­ma­i­hoz, hogy meg­ért­sem a tech­ni­kát, meg­fejt­sem nyug­ta­la­ní­tó dis­­szo­nan­ci­á­it és át­lé­nye­gí­tő har­mó­ni­á­já­nak tit­ka­it. Va­jon ho­gyan és mi­vel éri el a szer­ző ezt vagy azt a ha­tást? Hal­lom, ahogy a szín­fa­lak mö­göt­ti öröm­hir­de­tő-di­cső­í­tő vegyeskart a gyer­mek­kó­rus fé­nye­sí­ti és tes­tet­le­ní­ti; már tu­dom, hogy két zon­go­ra fel­ső bil­len­tyű­i­nek „be­azo­no­sít­ha­tat­lan” ko­po­gá­sa-csi­lin­ge­lé­se eme­li az égi­es hang­zás­vi­lá­got… — ön­ma­gá­ban, a meg­győ­ző­dés nél­kül azon­ban ez tény­leg pusz­tán ze­ne­szer­zői le­le­mény len­ne.
Egy élet utol­só föl­di stá­ci­ó­ját szem­lél­jük, lát­juk, él­jük. Hit nél­kül, „kí­vül­ről” per­sze mind­ez ba­ná­lis, ha­tás­va­dász, egy­szer­re me­lan­ko­li­kus és melodramatikus. (Ép­pen e meg nem ér­tés szo­rí­tot­ta hát­tér­be az ope­rát, ame­lyet pe­dig Puc­ci­ni tri­ló­gi­á­ja leg­si­ke­rül­tebb da­rab­já­nak ér­zett.) De ma­rad­junk a „cse­lek­mény­nél”. Két­ség­beesés szül­te pil­la­nat­nyi el­me­za­var; egy mé­lyen hí­vő, el­kö­te­le­zett em­ber mér­get ké­szít ma­gá­nak, és meg­issza. A tet­tet, az utol­só bűnt gyors ki­jó­za­no­dás, a kár­ho­zat fé­lel­me kö­ve­ti. Esz­ka­to­lo­gi­kus táv­la­tú, pon­to­san áb­rá­zolt lé­lek­ta­ni fo­lya­mat bon­ta­ko­zik ki, mi­köz­ben a ha­za­vá­ró Is­ten min­dent meg­elő­ző sze­re­te­te-ke­gyel­me vá­lik mind nyil­ván­va­lób­bá. Ez a színelátás a „tisz­tí­tó­tűz”. Elég csak ki­ál­ta­nunk, mon­da­nunk, só­haj­ta­nunk: „Ments meg! Ir­gal­mazz!” Elég, mert az­tán úgy­is ér­tel­mét vesz­ti a szó, sem­mi­be fosz­lik az ag­go­da­lom… Ma­rad a cso­da, a va­ló, a ma­gá­hoz von­zó odaátnak a tün­dök­lé­se.

(Puc­ci­ni: Angelica nő­vér)