Kultúra

Napom csak maradék,

számmal nem jelölten

mélyedbe hull, szakadék

– az időt megöltem.

Kitakarom magam,

rohanok a fagyon,

törnek át a szavak,

köd, lyukas faladon.

Ahogy gyöngyházfényű

kagylófoglalattal

tárul fel a rézsű,

kinyílik a hajnal.

De benned még éj van,

hullámzol az ölén,

mint felbolydult méhkas,

körülzsong a sötét.

Mikor kilépsz az ajtón,
nem fogják a kezed.
Egyedül indulsz,
hogy istenek lábát súrolva
földig
zuhanj
aztán.

Világíts fenséges csillag
betű bokraimra.
Fényesítsd jeleit
árva ágaimnak,
fényesítsd levelét
a sírba hullónak.

Világíts fenséges csillag,
mert színeim sötét
üveglapra hullnak,
s bezárja karcait
féltett titkaimnak
az elbúcsúzó nap.

valami madár kellene
szépen szálló akár a nap
fény kísérné büszke útján
s vele a játszi gondolat

és ha a fény meg is halna
átlépném az árnyékomat
büszke fejjel döntögetném
a ránk települt falakat

Engem az én szememmel
nézzen az Isten,
hogy én is az ő szemével
nézhessem őt.
A múltunk tiszta képeit
közösen megcsodáljuk
s együtt tárjuk föl a
befogadó jövőt.

Őszinte, fázós nézésem
belefürösztöm nyirkos titkokba.
Elgondolom ma is,
holnap is el fogom,
százezerszer az első hajnalt.
Szitál az eső.
Behajtom ablakom.

Farkas Éva énekművészre emlékezünk

„Benedictus qui venit in nomine Domini.” Liszt Esztergomi miséjének gyönyörű szólótételét kevesen tudták olyan bensőséggel és melegséggel, ugyanakkor a virágvasárnapi hozsannázást is felidéző örömmel elzengeni, mint Farkas Éva tette.

De ugyanilyen odaadással, hittel és emelkedettséggel énekelt akkor is, amikor a zenekari misék szóló-kvartettjében a második szólam csak néhány ütemnyi lehetőség adatott számára, hogy önállóan is megszólaljon. Számára nem volt „kis szerep” sem az operaszínpadon, sem a templomok kórusán. Bő három évtizeden át szolgált a főváros – ezen belül elsősorban a Belváros – templomaiban: ha kellett, kántorkodott (például az Egyetemi templom rorátéin és miséin, mivel kántori oklevelet is szerzett).