Kultúra

Claudio Abbado nyolcvanéves

Megmagyarázhatatlan, hogy mit csinálnak jobban, másként, mint a többiek; mitől lesz géniusz egy „némán hadonászó” karmester? Miért van az, hogy akár egy sokat hallott, unásig ismert művet is képes úgy megszólaltatni a rábízott zenekarral, hogy elakad a lélegzetünk, és új értelmet, távlatot nyernek a hangjegyek formálta szavakérzelmek-gondolatok? Amikor rokonokkal, barátokkal – vagy akár idegenekkel, akikkel összesorsolt az élet egy-egy estére – egymásra nézünk, döbbenettel-értetlenül, mert egyszerre érezzük ugyanazt: most valami felfoghatatlan történt. Mint az a felejthetetlen (máig sokak által emlegetett) hosszú, néma csend Mahler IX. szimfóniája végén, 2004-ben, amikor Claudio Abbado vezényelte a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekart a Zeneakadémián. Tudtunk súlyos betegségéről, amelyből orvosai „kihozták” ugyan, mégis szinte minden tisztelője úgy ment el arra a koncertre, hogy talán utoljára látjuk-halljuk a beesett arcú, törékenyre fonnyadt, mégis pünkösdi lánggal lobogó „szellemi embert”. Hála Istennek, nem így történt, majdnem tíz év telt el azóta; és az idei Tavaszi Fesztivál keretében Abbado ismét Budapestre látogatott…

Richard Wagner születésének kétszázadik évfordulóján, május 22-én avatták fel az egykori Hungária Nagyszálló helyén álló Hotel Marriott északi falára kihelyezett – a hazai Wagner Társaság kezdeményezésére készíttetett – emléktáblát. Az egyesület vezetői két évig dédelgették a tervet, hogy újraállíttatják a táblát azon a helyen, ahol a társaság elődje, a Pesti Wagner Egylet megalakult, és ahol 1875-ben, budapesti tartózkodása idején Wagner megszállt feleségével, Cosima Liszttel. (A korábbi, 1933-ban készült márványlap az elegáns szálloda leégésekor megsemmisült a II. világháborúban.)

Debreczeny Csaba, az Örkény színház tagja a drámák humoráról

Facebook-oldalán egy rajongója a magyar Jim Carrey-nek nevezi, és kétségtelen, hogy sokan humoros alakításai révén ismerik: például a Beugró Pluszból, a Szájhősökből vagy a Szakikból. De humora mintha mélyebb forrásból táplálkozna, mint a kabarék vagy a bohózatok.

– Többen hasonlítottak már Jim Carrey-hez, ami jólesik. Sokan lebecsülik, fajankónak tartják, pedig jó néhány filmben, így a Truman-show-ban vagy az Ember a Holdonban bizonyította, hogy komolyan felépíti a szerepeit, alaposan megdolgozik a „fajankóságáért”.

A Színművészetin Zsámbéki Gábor osztályába jártam, ezért a kaposvári-katonás iskola neveltje vagyok, amely a humort mindig is véresen komolyan vette. Törőcsik Mari, Ács János, Csiszár Imre, Vámos László tanított bennünket, és Székely Gábortól, a párhuzamos osztály osztályfőnökétől is rengeteget kaptunk. Nekik precíz diagnózisuk volt a Kádár-rendszerről, és pontosan tudták, hogyan lehet a legkíméletlenebbül kiröhögtetni. Ahogyan azzal is tisztában voltak, hogy a színháznak mindig arról a valóságról kell szólnia, amelyben élünk. Tőlük soha nem hallottunk olyat, hogy „Legyél vicces!” – ehelyett szemléletet, világlátást közvetítettek számunkra. Hofi is nagy hatással volt rám, zseniális eleganciával alakította a suttyót, és kimondta, amire mindenki gondolt.

Egy szép táj, a harsogó napfény a csillogó víztükör vibráló felszínén vagy a sárgás, barnás színű alkony egy századvégi polgári lakás enteriőrjében mindig megkapó látvány. Az üde színek egy ismerős európai tájban irodalmi tartalom, társadalmi mondanivaló nélkül is magukkal ragadnak. A Magyar Nemzeti Galéria – a jeruzsálemi Izrael Múzeummal és a budapesti Szépművészeti Múzeummal együttműködve – nemrég ilyen élmények sorával lepte meg a közönséget: a tárlat igazi csemegének ígérkezik mind a hazai, mind a külföldi érdeklődők számára. Monet, Gauguin, Szinyei Merse, Rippl-Rónai címmel az impresszionizmus magyar és francia kiválóságait kínálja a művészetszerető közönségnek. Ez az egyetlen olyan stílusirányzat, amely időtlennek mondható: legfeljebb az öltözék árulhatja el némelyik képen a kort, amelyben készült. Kékeszöld színű, tenger nyaldosta sziklák a francia partvidéken: Monet Az avali sziklaszirt, Étretat című képe készülhetett volna akár manapság is.

Az impresszionizmus irányzata 1874-ben „született”. A korabeli párizsi Nemzeti Szalon csak a hagyományos, akadémikus festők képeit engedte kiállítani termeiben, míg végül Felix Nadar fényképész az említett esztendőben rendezte meg a „visszautasítottak tárlatát” műtermében. Párizs-szerte nagy sikert aratott. Az új felfogásban alkotó művészek nem eszményeket próbáltak megjeleníteni vásznaikon, hanem az állandóan változó természet keltette benyomásokat.

Egy aukció margójára

„Szeretett Ernőm, boldog vagy, mert csudálkozol s nem átkozódol. Igen, talán a jó sorsom idejében adott egy kis szerelem-narkotikumot, hogy meg ne tébolyodjak. Ez s a vele járó harcok eltartanak talán addig, míg okvetlenül érezteti velem egy változott világ a fölöslegességemet. Valaki, aki leány, s nagyon kedves nekem. Üdvözöl. Én szeretlek.” A Margitszigetre, nagyságos Szép Ernő úrnak küldte e sorokat Csucsáról Ady Endre. Az 1914. augusztus 27-i postai körpecséttel és ötfilléres bélyegzővel ellátott képeslapot a közelmúltban tarthattam a kezemben, ugyanis tulajdonosa árverésre kínálta e kuriózumot, amellyel Kaposváron találkozhattak az érdeklődők az I. Somogyi Kézjegy című, Bekes József író, újságíró által szervezett aukción. Sok más, ugyancsak értékes irodalomtörténeti relikvia mellett talán ez a rendkívül jó állapotban megmaradt, hétszázötvenezer forintos kikiáltási árú képeslap hozta lázba leginkább a gyűjtőket, érdeklődőket. A Takáts Gyula Megyei és Városi Könyvtárban az Ünnepi Könyvhéthez kötődően megrendezett aukción 1,3 millió forintért talált új gazdára a lap, amely Ady teljes aláírását tartalmazza.

Amíg létezik a film, addig fognak olyan alkotásokat készíteni, melyek a háborúk tragédiáit és hősies küzdelmeit mutatják be. S nemcsak azért kimeríthetetlen ez a téma, mert a történelem egy-egy epizódja, csatája önmagában is érdekes. Ha egy rendező azt szeretné, hogy szereplői igazán kiélezett helyzetekben mutassák meg, kik is valójában, akkor olyan környezetbe kell helyeznie őket, ahol dörögnek a fegyverek. Részben így tett Szergej Loznyica is Ködben című 2012-es alkotásával, ám mintha tovább is lépett volna eggyel.

Fotókiállítás a Néprajzi Múzeumban

A budapesti Néprajzi Múzeumban látható szeptember 8-áig az a két fotókiállítás, amelyek keletkezését majdnem száz év választja el, mégis szorosan összetartoznak. A Duna-háromszögben élő, illetve ott élt, elsősorban német ajkú emberek sorsa köti össze őket. Bemutatják életük összefonódását a magyarokkal, szerbekkel, cigányokkal, horvátokkal, zsidókkal és nem utolsósorban a XX. századdal, amely a Duna menti németeket, vagy ahogyan a köznyelv nevezi őket, a dunai svábokat sem kímélte.

Beszélgetés Temesi Ferenc íróval

„Több száz oldalas besúgói jelentésekre alapozva írtam meg apám sorsát, akivel 1957-től 1971-ig úgy bántak a titkos tartótisztek ügynökeiken, besúgóikon keresztül, ahogy rendes regényíró nem bánik a figuráival” jegyzi meg új „dokumentumkötete”, az Apám fülszövegében Temesi Ferenc. Egyszerű, lényegre törő fejezetfüzér, „kisebb regény”, alig kétszáz oldal, amely nemcsak az édesapa, hanem a „tékozló fiú”, a visszatekintő és a múltra reflektáló fölnőtt története, lelki (át)alakulásának krónikája is. Nehéz lenne magyarázni, mitől, miért, de kortól, időtől, aktualitásoktól függetlenül is megrendítő olvasmány. Talán mert minden vonatkozását, rétegét tekintve az igazságra és őszinteségre törekszik. Tisztán, világosan. A hitvalló „szegedi írót” először szülőhelye szeretetéről kérdeztem.

– Az első, ami eszembe jut a városról, az édesanyám. Kilencvenhárom éves, mélyen katolikus ember. Visszajárok Szegedre. Miatta. A barátok miatt, és egyáltalán Szegedért, amely végül is felnevelt. Én már szegedinek halok meg. Huszonnégy éves koromban jöttem el onnan, ami már késő ahhoz, hogy más legyek, mint szegedi. Jóllehet otthonvárosom Budapest, de ugyanígy az San Francisco, Szigliget, Amszterdam, London, Bergen vagy a kínai Guilin… Szeged nekem az anyanyelvem, egy csodálatos, egészséges, tiszta nyelv. Ha hazamegyek „ö-zök” édesanyámmal vagy bárkivel, aki szegediül szól hozzám. Az ö-ző nyelvjárás egy szegedi írónak Dugonics András és az Etelka óta örök gondja… (Anyukámat egyébként Etelkának hívják.) Vízi ember vagyok, a Dunától két sarokra lakom most is. Csak tenger, tó vagy folyó mellett tudok élni. Nekem a víz a mindenem. Szegedhez köt a két folyó, a Tisza és a Maros is, amelyek találkozásánál a város kialakult. Erdélyből ide úsztatták le a sót, ami az aranynál is értékesebb volt. Így kezdődött Szeged története; IV. Béla adta a városi rangját. Szeged sokáig, a ’68-as olajlázig Magyarország „nemzeti fővárosa” volt; és a legkatolikusabb város… amely címre többen is pályáznak.