Kultúra

„Ha nyílik, ajtó, / ha fényes, ablak, / tükör, ha alvó / angyalt takargat. // Ha zárul, ajtó, / ha párás, ablak, / tükör, ha alvó, / angyal, ha hallgat”– Halmai Tamás Tárgyak című verse ötlött fel bennem Gerencsér Pán Tamás soproni grafikusművész kiállítása láttán a Somogy Megyei Kormányhivatal Galériájában, ahol csaknem félszáz alkotása került paravánra. Az Angyalkóró című tárlat megnyitóján Rumszauer Miklós, a kaposvári Szent Margit és Szent József-templom plébánosa méltatta a nagycsaládos alkotót, s már mondandója legelején kiemelte: a grafikusművész élete is tanúságtétel, hiszen hosszú évekkel ezelőtt kaposvári származású feleségével három saját fiuk mellé egy néger kislányt fogadtak örökbe…

Az ökológiai gondolkodás lelkes elkötelezettjeként mindig kíváncsian fogadom, ha környezetvédelmi témájú játékfilmről kapok hírt. Gus Van Sant, az amerikai független film egykori fenegyereke azonban mára annyira belesimult a hollywoodi fősodorba, hogy legújabb, 2012-ben készült filmje, az itthon is vetített Ígéret földje (Promised Land) csupán félig-meddig teljesíti be a várakozásokat.

Rendezőnk akár el is játszhatna a cím keltette bibliai párhuzamokkal, ám inkább egy amerikai kisvárosban bonyolódó történetre fűzi fel mondandóját. McKinley-be érkezik Steve (Matt Damon) és Sue (Frances McDormand), hogy szép szóval és ígérgetéssel a Global nevű óriáscég nevében gázkitermelési fúrásjogot csikarjon ki a gazdasági válság miatt elszegényedett lakosokból.

Tóth István fotóművész kiállítása

Mint egy vén fatörzs, olyan az arca Tóth István fotóművész modelljének a Nehéz út című fényképen. A ráncok ez esetben egyáltalán nem a kort jelzik, az élet kíméletlensége vésődött a férfi arcába. Olyan a kép, akár egy grafika, minden apró vonás látszik rajta. Kemény fotó, a fekete élesen elválik a fehértől. A képkivágás is szűkre szabott, csak az arcra, a lényegre koncentrált a nagyításkor a fotográfus. Ez a kép még hagyományos eszközökkel, filmes fényképezőgéppel készült. Nem csoda, hiszen a kilencvenéves Tóth István nem manapság kezdte pályáját.

Találkozás Kerekes Évával

A Légy jó mindhalálig hajdani Nyilas Misije, Kerekes Éva ma már két kamasz gyerek édesanyja, akit a szakmában leginkább Csibének szólítanak. Ez a becenév még kaposvári diáklányként ragadt rá, hajszíne és alkata miatt. A Jászai-díjas érdemes művész megőrizte törékenységét – én még emlékszem arra is, milyen volt szőkesége –, ám nem csak emiatt hasonlítják sokan Kiss Manyihoz, aki Thália felkentjeként tündér és boszorkány volt egy személyben. Nagyszerű színpadi és filmes alakításai láttán Kerekes Éva már a kezdetektől rokonléleknek érezte magát a neves művésszel, s egyáltalán nem bánja, hogy e lelki azonosságot mások is észrevették. Amikor arról faggattam, családján kívül kivel ülne szívesen egy asztalhoz, ha már csak egy óra lenne hátra e földi létből, nyomban rávágta: Katica barátnőjével, Czukor Balázs és Járó Zsuzsa színészekkel, s ott lenne igazgatója, Mácsai Pál is az Örkény Színházból.

Ibsen Peer Gyntjében Åse, Örkény Macskajátékában Egérke, a Jógyerekek képeskönyvében pedig Fricike, de Feydeau bohózatában, A hülyéjében is játszik az Örkényben; Mme Pinchardként bűvöli a közönséget. Olykor meghívott vendégként láthatjuk Tatabányán az Édes Annában s a Képmutatók cselszövésében, de szülővárosában, Kaposváron is elhitette velünk A régi nyárban, hogy mennyire szerelmes. Hogy emlékszik a régi nyarakra?

– Gyerekkorom vakációi úgy élnek emlékezetemben, hogy különlegesen szépek voltak. Végtelennek tűnő nyarak vannak mögöttem, s ez a végtelenségérzés soha nem nyomasztott. Akár a Balaton mellett, akár az ország más tájain – Debrecenben, Hajdúszoboszlón – vagy Erdélyben, Ausztriában nyaraltunk a családdal. Az iskolai szünetekben anyai nagymamámékhoz, Somogyszilbe is rendre eljutottunk. A régi parasztház szerencsére még megvan; nagynénémék élnek benne, s ha ugyan már ritkábban járunk is le rokonlátogatóba, mindig hevesebben ver a szívem az ismerős, a hozzám oly közel álló vidék láttán, de az előtolakodó emlékek is nosztalgiára hívnak. Ám ha úgy adódott, hogy otthon maradtam a Biczó közben – ahonnan tavaly költöztettük közelünkbe édesanyámat –, akkor is boldog voltam, hiszen sokat játszottam a szomszéd Kovács Krisztával vagy a játszótéri gyerekekkel. Ha pedig egyedül voltam a lakásban, akkor általában a babáimmal foglalkoztam. Soha nem unatkoztam, és mindig biztonságban éreztem magam, ami – felnőttként már látom –, nagy kincs. Anyaként most ezt nekem kell megteremtenem.

A középkori templomok útja

A közelmúltban Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében jártunk, hogy egy nagyszabású kulturális-turisztikai program részleteivel ismerkedjünk. A középkori építésű, ma református kézben levő templomok és az évszázados festékrétegek alól napjainkban felszínre hozott freskók vidéke ez.

– A Tündérmező-programban az a jó – mondja Oláh István, a Szabolcs- Szatmár-Bereg megyei területfejlesztési ügynökség ügyvezető igazgatója –, hogy szomszédos országok, nemzetek (Románia, Ukrajna és Magyarország), egyházmegyék és sokféle szakma képviselőit: restaurátorokat, régészeket, művészettörténészeket, építészeket egyesített az ügynökség közreműködésével. Közös gondolkodásra, összefogásra sarkallta őket páratlan értékű műemlékek felújítása és a térség turizmusának fellendítése érdekében.

– Mindig viszonylagos, mit nevezünk centrumnak, és mit perifériának – folytatja Kollár Tibor, a Középkori templomok a Tiszától a Kárpátokig című, az ügynökség által frissen kiadott, bámulatosan igényes, közel ötszáz oldalas album szerkesztője. – Ez a terület mindig periféria volt ugyan, ám mivel a centrum épületei nagyrészt elpusztultak, műemlékek szempontjából ma egyáltalán nem nevezhető periférikusnak. Mégsem ismerik elegen. Szabolcs- Szatmár-Bereg megye, Kárpátalja és Partium kapcsán, amelyeken a középkori templomok útja áthalad, nem túlzás „műemléki Atlantiszról” beszélni. A turisták zöme Erdélybe menet csak átrobog itt, tudomást sem véve arról, milyen értékek mellett halad el anélkül, hogy figyelemre méltatná őket. A feladat így az, hogy az átlagos turisták számára fogyasztható formában számoljunk be az eredményeinkről, a lehető legtömörebben, figyelemfelkeltően, érdekesen.

Gabriele Amorth – aki a Római egyházmegye fő exorcistája volt – nyilatkozta egyszer, hogy a sátán legnagyobb sikere az, hogy elhitette magáról, hogy nincsen. Olyannyira sikerült ez neki, hogy még az egyházon belül is sokan kételkednek létezésében. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy ateizmusra épülő korunkban az ördög népszerűsége nem csökken. Ha az utóbbi évtizedek filmtermésére nézünk, az lehet a benyomásunk: lehet, hogy a mai nyugati ember nem hisz Istenben, a sátánban viszont igen.

Ha a hollywoodi filmek túlnyomó része nem a kiadás és bevétel arányaiban mérné a sikert, az ördögűzésről szóló történeteket valószínűleg nem a pszichohorror műfajába sorolnák. Ezek a filmek ugyan az emberi lélek legmélyét célozzák meg, de esetükben a művészi színvonal teljesen másodlagos. Nem is sejtik, hogy az, amit ilyenkor – a hörgő, rángatózó, kicsavart testű és magából kifordult ember bemutatásával – felkavarnak, nem tűnik el nyomtalanul. Napokig, esetleg hetekig ott ül a néző lelkén, megannyi álmatlan éjszakát okozva neki. De vajon miként nyúl a témához egy kelet-európai filmrendező, jelesül Cristian Mungiu, aki a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című filmjéért a legrangosabb filmfesztiválokról hozta el az első díjat?

A Wagner-napok ajánlójára készülve a véletlen hozta, hogy éppen Richard Wagner kétszázadik születésnapján, május 22-én került kezembe A nürnbergi mesterdalnokok kétnyelvű, motívumszéljegyzetekkel ellátott szövegkönyve, s vele azon melléklet, melyen Walther versenydala és annak Beckmesser által elkövetett „ferdítése” áll egymás mellett, Blum Tamás zseniális magyarításában, unhatatlan mosolyforrásként.

Nem mondható, hogy Wagnernek olyan a humora, mint Dosztojevszkijnek – vagyis (szinte) semmilyen. Mert neki tényleg van, szöveg és zene tekintetében egyaránt. A közhelyesen súlyosnak és érthetetlennek kikiáltott német költő-író-komponista, a legendásan nehéz természetű művészember a végtelen és szélsőséges érzelmek nagy mágusa. Máig hat, tán még erősebben, mint saját századában. A napokban hallottam a rádióban egyik vezető színházi rendezőnktől, hogy ő mindig megkönnyezi A nürnbergi mesterdalnokokat. És nincs ezzel egyedül; több zenebarát, Wagner társasági tag vallotta be már nekem is, hogy „végigsírja a darabot” – a kaján olvasók kedvéért gyorsan hozzáteszem: nem azon kínok és erőpróbák miatt, amelyeket a közel ötórás mű „elviselése” jelent.

Uram, hol az én szoknyám,
az a vörös és fehér,
a világ mindahány szirmából?
Ki szaggatta cafatokra?
Hová tűnt, hová, mondjátok!
Istenem, mily nagyon szépséges volt,
most hogyan feledkezzem meg róla?