Beváltatlan ígéret

Viszont hamarosan megjelenik a színen egy nyugdíjas mérnök-tanár és egy ügybuzgó környezetvédő, s ez hőseink számára megnehezíti a helyzetet. Mivel a film Matt Damon szerelemprojektje volt (forgatókönyvíró és főszereplő, s egy ideig úgy volt, maga rendezi az alkotást), értelemszerűen az ő alakjára van kihegyezve a történet. A színész igyekszik is becsülettel, ám valahogy nem sikerül megoldania a feladatot. Gus Van Sant mentené a menthetőt – a kellemesen melankolikus hangulat, a kisrealista jellemábrázolás és a gyönyörű képek mind rutinját dicsérik –, de a film végére eluralkodnak a didaktikus szavalatok. S ez bizony nem áll jól egy olyan filmnek, amely a lokalitás és a globalizmus ellentmondásos viszonyát szeretné árnyaltan bemutatni. Mert ugyan nem kétséges, hogy morálisan mi a helyes döntés, az érvek és ellenérvek igencsak tessék-lássék módon sorakoznak fel, legyen szó a meggazdagodás hamis ígéretéről vagy a talajfúrások katasztrofális környezeti hatásairól.

Hiába fordul nagyot a végére filmünk cselekménye, a stáblistát bámulva nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy az alapszituációból sokkal többet is ki lehetett volna hozni: az ígéret földje ugyanis paradox módon nem témájának kibontásában, hanem elsősorban a karakter- és hangulatépítésben erős. Komótos, Danny Elfman ezúttal visszafogott zenéjével kísért képei egy másik filmet idéznek fel bennem: az épp harminc évvel ezelőtt bemutatott A kisvárosi hőst (Local Hero), mely nemcsak filmzenéjében (Mark Knopfler muzsikája azóta legendássá vált), összességében is jobban sikerült.