Csibe öröksége

A homo ludens, a játékos ember megmaradhat a homo digitalis korában?

– Bennem és a gyerekeimben, a tizennégy esztendős Juliban és a kettővel idősebb Árminban mindenképpen megvan a játékra való hajlam, jóllehet a főszerepet, a képzeletet megpróbálja átírni a gépi világ. Szerintem annak, akinek már gyerekkorában beleivódott az alaptermészetébe a játék, az élete végéig meg is marad, de a környezetüknek, szülőknek, pedagógusoknak folyamatosan azt kell(ene) erősíteni, hogy belülről keressék a képeket, a gép ugyanis elnyomja a fantáziát, s ez csak károsítja a személyiséget.

Bakfisként min „nevelkedett”? Milyen darabokra emlékszik a kaposvári színház „hőskorából”?

– Gimnazistaként egy héten háromszor- négyszer biztos, hogy a színházban voltam. Engem ez a világ vonzott, nem a matematika. Klujber László tanár úr diákszínjátszó körében olyan érzékenységre tettem szert a Táncsicsban, hogy az akkor „bespájzolt” élményekből élek talán a mai napig. A Pinocchiót Pogány Judittal láttam, s milyen érdekes, most egy társulatban játszhatom vele. Bámulatos volt a Marat halála, a Hamlet, a Chicago, a Tökfilkó, a Hermelin, az Ó, azok a szép napok, a Godot-ra várva, a Petra von Kant keserű könnyei, a Balkon, a Mester és Margarita…

1988-ban végzett a Színművészeti Főiskolán, így éppen negyedszázados szakmai múlt áll a háta mögött; illetve még több, mivel harmadéves főiskolásként már Nyilas Misit játszotta. Sőt, elsőévesként Brecht Baal című darabjában a kaposvári Csiky Gergely Színházban debütált Johannaként. Készített már egyfajta összegzést?

– Még nem, de kellene, hiszen sokféle szerepben mutatkozhattam meg. Hiányérzetem nincs, inkább telítettséget érzek.

Színészként hogy érzékelte: mindig megtalálták a szerepek?

– Nyilas Misi mindenképpen, ahogy a Pygmalion Lisája is a Radnótiban; az ott töltött hét évben egyébként különösen erős volt a csapatszellem. Kikre gondolok? Széles László, László Zsolt, Csankó Zsolt, Görög László, Tóth Ildi, Takács Kati, Nagy-Kálózy Eszter. Még a régi Nemzetiben játszhattam Arielt, a Vígszínházban Heilbronni Katicát, aztán a szabadúszást választottam, s imádtam A pulóvergyűjtőt is a Komédiumban Gáspár Sanyival. A többi szerep már az Örkényben ért utol, ahova Mácsai Pál hívott…

S Mácsai komoly érdemének tartják, hogy az alapító tagok között szerződtette… Ha jellemeznie kellene magát, hogyan fogalmazna?

– Ez nem az én dolgom, ha akarják, tegyék meg mások helyettem! Nekem az a feladatom, hogy minél tökéletesebb, minél nagyszerűbb alakítást tudjak nyújtani… hogy élmény legyen a játékom. Színésznő vagyok, aki azért született, hogy önmagát adja az embereknek, s ezt esténként érezzék a nézőtéren ülők.

Hogy van a kritikákkal?

– Elolvasom, meghallgatom, mint bárki más. Ha nagyot alakítottam, mindig foglalkoztat, visszajön-e mindaz, amit a próbák során megértettem, s belecsempésztem a szerepbe. A kritika érdekel, de nem függök tőle.

– Csaknem félszáz televízió-, illetve játékfilmben láthattuk. Melyek a legkedvesebbek?

– A Franciska vasárnapjai hagyta bennem a legnagyobb nyomot, s különösen nagy feladatot jelentett a Simó Sándor írta és rendezte film; harminc napot forgattam. De boldogan említem a Salamon András rendezte Zsötemet, Szabó István filmjét, az Édes Emma, drága Böbét, a Margarétás dalt, amelyet Mihályfy Sándor rendezett, vagy Török Ferenc filmvígjátékát, a Szezont. Legutóbb a Hacktion című televíziós sorozatot forgattuk.

Ahogy korábban fogalmazott, nincs hiányérzete, hiszen oly sokféle figurában megmutathatta tehetségét. Ön szerint honnan jön a talentum?

– Majd egyszer megsúgom odafentről. Szerintem valamiért éppen oda születünk, ahova, s ez nem véletlen. A tehetségben örökség is van, de nélkülözhetetlen a szorgalom; az elmúlt évtizedekben a „hozott” értékek mellé hozzágyűjtöttem a kívánatos pluszt, de ezzel el is kell számolnom egyszer.

Főleg, akinek több adatott az átlagnál…

– Anyai nagyapám Rákosi Szidinél tanult, ám nem került a pályára. Somogyszilben rendezett színielőadásokat, és rajongott a rádiós és televíziós színházi közvetítésekért. Tehát az én esetemben is tetten érhető a kapott örökség. Nagypapával egyébként gyakran mondtunk verset közösen; Petőfit, Adyt, József Attilát. Azokat a költeményeket szavaltuk általában, amelyeket az iskolában tanultunk, s nem volt ebben semmi kényszer, csak megmutattuk a családnak, mit tudunk. Én különben is szívesen mondtam verset már korábban is, s később még inkább rájöttem: színészként az a legfőbb, hogy értéket hozzunk létre, mert csak az az időtálló. Vannak ugyan ezen a pályán is kevésbé fajsúlyos feladatok, de azzal azért mindenki tisztában van, mi az, ami maradandó. Értékteremtés és értékközvetítés a színház mindenkori missziója. Műfajilag lehet ugyan könnyíteni, nem kell mindig a fájdalmakra fókuszálni, de egy igazi szép-szomorú darab sokkal többet adhat, mint az, ami csak a felszínen mozog. Az szerintem elveszi a mi örömérzetünket is.

A gyerkőcök nem vágyakoznak édesanyjuk nyomdokába?

– Őket más foglalkoztatja, de mindig megnéznek a színházban, nyitottak erre a művészeti ágra, erre a különös világra. Büszkék arra, hogy anyukájuk játszik a színpadon vagy feltűnik egy-egy filmben, de soha nem hivalkodnak ezzel.

Hogy készül a nyárra?

– Folyamatos pakolással. Remélem, hamarosan lezajlik a költöztetésünk Pátyról Csillaghegyre. Az új otthonunk szerencsére közel van a gyerekek iskolájához, és két perc a strand is, amely megszínesítheti a forró napokat. Szinte a kertünk végében állnak a csillaghegyi strand fái. Hogy nyaralás vagy munka vár-e majd rám a nyári hónapokban, még nem tudom, de azt már igen, hogy Zsótér Sándor rendezésével, Csehov Cseresznyéskertjével kezdődik majd a jövő évad. Ebben én is játszom, a tatabányai Jászai Mari Színházban pedig A vágy villamosában lépek színpadra.

Fotó: Gordon Eszter

„Nagy színésznő. Nincs műfaja, szerzője, korszaka, neki való szerepe. Rafináltabb annál. Nem mutatja korlátait. Kortalan, nemtelen. Észrevétlenül megbújik a polcon, amíg le nem emeli valaki. Akkor aztán lassan kibomlik, belakja a belakandót, tragika lesz vagy komika, nő, gyerek vagy férfi, múlt századi vagy kortárs, molnáros, ionescós, buñueles. Egyszerre csak lesz. Ott fog állni talpig Arkagyinában, Egérkében, Arturo Uiban.” (Kővári Orsolya)