Csibe öröksége

A homo ludens, a játékos ember megmaradhat a homo digitalis korában?

– Bennem és a gyerekeimben, a tizennégy esztendős Juliban és a kettővel idősebb Árminban mindenképpen megvan a játékra való hajlam, jóllehet a főszerepet, a képzeletet megpróbálja átírni a gépi világ. Szerintem annak, akinek már gyerekkorában beleivódott az alaptermészetébe a játék, az élete végéig meg is marad, de a környezetüknek, szülőknek, pedagógusoknak folyamatosan azt kell(ene) erősíteni, hogy belülről keressék a képeket, a gép ugyanis elnyomja a fantáziát, s ez csak károsítja a személyiséget.

Bakfisként min „nevelkedett”? Milyen darabokra emlékszik a kaposvári színház „hőskorából”?

– Gimnazistaként egy héten háromszor- négyszer biztos, hogy a színházban voltam. Engem ez a világ vonzott, nem a matematika. Klujber László tanár úr diákszínjátszó körében olyan érzékenységre tettem szert a Táncsicsban, hogy az akkor „bespájzolt” élményekből élek talán a mai napig. A Pinocchiót Pogány Judittal láttam, s milyen érdekes, most egy társulatban játszhatom vele. Bámulatos volt a Marat halála, a Hamlet, a Chicago, a Tökfilkó, a Hermelin, az Ó, azok a szép napok, a Godot-ra várva, a Petra von Kant keserű könnyei, a Balkon, a Mester és Margarita…

1988-ban végzett a Színművészeti Főiskolán, így éppen negyedszázados szakmai múlt áll a háta mögött; illetve még több, mivel harmadéves főiskolásként már Nyilas Misit játszotta. Sőt, elsőévesként Brecht Baal című darabjában a kaposvári Csiky Gergely Színházban debütált Johannaként. Készített már egyfajta összegzést?

– Még nem, de kellene, hiszen sokféle szerepben mutatkozhattam meg. Hiányérzetem nincs, inkább telítettséget érzek.

Színészként hogy érzékelte: mindig megtalálták a szerepek?

– Nyilas Misi mindenképpen, ahogy a Pygmalion Lisája is a Radnótiban; az ott töltött hét évben egyébként különösen erős volt a csapatszellem. Kikre gondolok? Széles László, László Zsolt, Csankó Zsolt, Görög László, Tóth Ildi, Takács Kati, Nagy-Kálózy Eszter. Még a régi Nemzetiben játszhattam Arielt, a Vígszínházban Heilbronni Katicát, aztán a szabadúszást választottam, s imádtam A pulóvergyűjtőt is a Komédiumban Gáspár Sanyival. A többi szerep már az Örkényben ért utol, ahova Mácsai Pál hívott…

S Mácsai komoly érdemének tartják, hogy az alapító tagok között szerződtette… Ha jellemeznie kellene magát, hogyan fogalmazna?

– Ez nem az én dolgom, ha akarják, tegyék meg mások helyettem! Nekem az a feladatom, hogy minél tökéletesebb, minél nagyszerűbb alakítást tudjak nyújtani… hogy élmény legyen a játékom. Színésznő vagyok, aki azért született, hogy önmagát adja az embereknek, s ezt esténként érezzék a nézőtéren ülők.

Hogy van a kritikákkal?

– Elolvasom, meghallgatom, mint bárki más. Ha nagyot alakítottam, mindig foglalkoztat, visszajön-e mindaz, amit a próbák során megértettem, s belecsempésztem a szerepbe. A kritika érdekel, de nem függök tőle.

– Csaknem félszáz televízió-, illetve játékfilmben láthattuk. Melyek a legkedvesebbek?

– A Franciska vasárnapjai hagyta bennem a legnagyobb nyomot, s különösen nagy feladatot jelentett a Simó Sándor írta és rendezte film; harminc napot forgattam. De boldogan említem a Salamon András rendezte Zsötemet, Szabó István filmjét, az Édes Emma, drága Böbét, a Margarétás dalt, amelyet Mihályfy Sándor rendezett, vagy Török Ferenc filmvígjátékát, a Szezont. Legutóbb a Hacktion című televíziós sorozatot forgattuk.

Ahogy korábban fogalmazott, nincs hiányérzete, hiszen oly sokféle figurában megmutathatta tehetségét. Ön szerint honnan jön a talentum?

– Majd egyszer megsúgom odafentről. Szerintem valamiért éppen oda születünk, ahova, s ez nem véletlen. A tehetségben örökség is van, de nélkülözhetetlen a szorgalom; az elmúlt évtizedekben a „hozott” értékek mellé hozzágyűjtöttem a kívánatos pluszt, de ezzel el is kell számolnom egyszer.

Főleg, akinek több adatott az átlagnál…

– Anyai nagyapám Rákosi Szidinél tanult, ám nem került a pályára. Somogyszilben rendezett színielőadásokat, és rajongott a rádiós és televíziós színházi közvetítésekért. Tehát az én esetemben is tetten érhető a kapott örökség. Nagypapával egyébként gyakran mondtunk verset közösen; Petőfit, Adyt, József Attilát. Azokat a költeményeket szavaltuk általában, amelyeket az iskolában tanultunk, s nem volt ebben semmi kényszer, csak megmutattuk a családnak, mit tudunk. Én különben is szívesen mondtam verset már korábban is, s később még inkább rájöttem: színészként az a legfőbb, hogy értéket hozzunk létre, mert csak az az időtálló. Vannak ugyan ezen a pályán is kevésbé fajsúlyos feladatok, de azzal azért mindenki tisztában van, mi az, ami maradandó. Értékteremtés és értékközvetítés a színház mindenkori missziója. Műfajilag lehet ugyan könnyíteni, nem kell mindig a fájdalmakra fókuszálni, de egy igazi szép-szomorú darab sokkal többet adhat, mint az, ami csak a felszínen mozog. Az szerintem elveszi a mi örömérzetünket is.

A gyerkőcök nem vágyakoznak édesanyjuk nyomdokába?

– Őket más foglalkoztatja, de mindig megnéznek a színházban, nyitottak erre a művészeti ágra, erre a különös világra. Büszkék arra, hogy anyukájuk játszik a színpadon vagy feltűnik egy-egy filmben, de soha nem hivalkodnak ezzel.

Hogy készül a nyárra?

– Folyamatos pakolással. Remélem, hamarosan lezajlik a költöztetésünk Pátyról Csillaghegyre. Az új otthonunk szerencsére közel van a gyerekek iskolájához, és két perc a strand is, amely megszínesítheti a forró napokat. Szinte a kertünk végében állnak a csillaghegyi strand fái. Hogy nyaralás vagy munka vár-e majd rám a nyári hónapokban, még nem tudom, de azt már igen, hogy Zsótér Sándor rendezésével, Csehov Cseresznyéskertjével kezdődik majd a jövő évad. Ebben én is játszom, a tatabányai Jászai Mari Színházban pedig A vágy villamosában lépek színpadra.

Fotó: Gordon Eszter

„Nagy színésznő. Nincs műfaja, szerzője, korszaka, neki való szerepe. Rafináltabb annál. Nem mutatja korlátait. Kortalan, nemtelen. Észrevétlenül megbújik a polcon, amíg le nem emeli valaki. Akkor aztán lassan kibomlik, belakja a belakandót, tragika lesz vagy komika, nő, gyerek vagy férfi, múlt századi vagy kortárs, molnáros, ionescós, buñueles. Egyszerre csak lesz. Ott fog állni talpig Arkagyinában, Egérkében, Arturo Uiban.” (Kővári Orsolya)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..